3.fejezet

/Minerva szemszöge/

A suli lassan telt. Túl lassan. Elég lassan ahhoz, hogy minden pillanatban rá gondoljak, és elég lassan ahhoz is, hogy érezzem, mennyire fáj, hogy nem lehet az enyém. Rossz volt, hogy nem láttam, és szinte hiányoltam, hogy ott legyen a menzán, a családja körében.

De vége lett, és rá kellett jönnöm tényleg nem fogom ma többet látni. Mila, és Sophie eltűntek, mint a kámfor. Valahova mentek, de hogy hova azt én sem tudtam. Se szó se beszéd, csak amint letették az iskolatáskát, már a házban sem voltak.

Levédia meg Alex pedig vadászni mentek. Ha oda mentek. Én pedig egyedül maradtam a fájdalmammal a házban. Úgy éreztem minden, amibe eddig kapaszkodtam most eltűnt, és csak zuhanok a kínok verme felé.

A szobám padlóján ültem, és próbáltam energiát gyűjteni, ahogy Irina tanította régen. Mikor teljesen magam alatt voltam, és már az önpusztítás határát súroltam mindig leültetett és energiát gyűjtöttünk, hogy legyen erőm túlélni. Olyankor feltöltődtem, és úgy éreztem van tovább, és újra elég erős vagyok ahhoz, hogy kievickéljek ebből a bánatból.

Most mégsem ment. Az enyhülés, amit vártam nem jött. Csak erősödött, és én egyre gyengébbnek éreztem magam. Úgy éreztem nincs elég erőm élni, és nincs elég erőm energiát gyűjteni. Viszont korántsem voltam olyan szörnyen, mint tegnap mikor Mila talált rám felmart kezekkel.

Jobban fájt ez az egész, mint amikor az ének, és a zene világát vesztettem el. Fájt, mert az már az enyém volt, és elvesztettem. Persze mindenkinek fáj, ha elveszt valamit, ami az övé volt, és ami ráadásul kedves is. Viszont miért fáj annyira, hogy elvesztettem valami olyat, ami nem is volt az enyém. Egy olyan valami csúszott ki a kezem közül, és vált köddé, amit soha nem ismertem, és soha nem tudtam megfogni. Talán nem is a dolog elvesztése fáj annyira. Lehet, az jobban fáj, hogy már a reményt is elvesztettem, hogy valaha az enyém legyen.

Reménytelen helyzet, és nem találok kiutat belőle. Rosszkor voltam rossz helyen, hogy láttam őt, és rosszat láttam rosszkor mikor rájöttem a barnával szeretik egymást. Annyira bíztam benne, hogy valaha az enyém lehet gyönyörű borostyánszín szeme, és annyira szerettem volna szeretni őt, és érezni, hogy ő is szeret. Ezt az álmot viszont készülőben összetörte a láthatatlan.

Mintha a sors akarná úgy, hogy ennyire szenvedjek, és hogy ennyire fájjon. Egyedül érzem magam. Egyedül, mint az ősz végi utolsó falevél a fa kopár koronáján. Csak lengek a csípős téli szélben, ami azt süvölti fülembe, hogy egyedül vagyok, és nincs mellettem semmi, és senki.

Gyenge vagyok. Mint a hajnali harmat a zsenge fűszálon melyre kacéran nevet a nap, és folyton azt sugallja erősebb nála, és ő gyenge marad örökre. Rossz volt ezt érezni. Annyira vágytam a tompult békére, az erőre, az energiára, amit a meditáció hoz vissza. Rá voltam szorulva a lelki békére. Arra a pár szóra, ami csak az ő szájából hallva hoz nekem békét, és nyugalmat.

Ott kuporogtam lótuszülésben az üvegfallal szemben. Körben mindenhol fehér illatos gyertyák égtek. Lángjuk nyugtatta felsebzett szívem lüktető fájdalmát. Kellemes fahéj, és kókusz illatot árasztottak magukból némi menta, és citrom keverékkel. Az apró sárga táncoló lángok tele élettel pattogtak a gyertya kanócán.

Behunytam a szemem, és elkezdtem koncentrálni. Magamban Irina intő szavait, és tanácsait pörgettem le újra, és újra.

„Keresd meg az energiát, ami benned van. Próbáld a kezedben tartani, és formáld kedved szerint.” csengtek Irina szavai a fülemben. „ Keresd meg azt, ami az erőt adja neked. Dolgozz az energiával. Tarts a kezedben, mint egy tárgyat. Gyűjtsd össze magadnak, mint egy gömböt. Rendelkezz vele!”

Éreztem, ahogy erősödöm. Kerestem az energiát, és éreztem, ahogy kis gömbként lebeg előttem, és nyugalmat áraszt magából, és erőt ad a túléléshez. Végtagjaim bizseregtek, ahogy a magamban lévő békét kerestem, és energiát gyűjtöttem. Mint kis hangyák úgy futkosott végig rajtam az erő, és mint a tenger öntött el a pillanatnyi nyugalom, amire vágytam.

Lassan kinyitottam a szemem, hogy visszatérjek a valóságba, de addigra vége lett. A kis gyertyák sem égtek már, és csak az édes illatuk lengett körbe a szobán. Az erőtlenség újra elemi erővel tört rám, és borított el. A nyugalom, ami eddig elöntött most eltűnt rólam, és ott voltam ahol az elején. Gyengén, szomorúan és egyedül. Nem tudtam mit tegyek. Máskor ez mindig bevált, és kiűzte ezt a nyavalyát belőlem. De most. Pont ott vagyok mintha nem is csináltam volna semmit. Nem jutottam egyről a kettőre.

Hirtelen megéreztem Milát. Izgatott volt, és fel volt villanyozva valami miatt. Csak párszáz méterre voltak. Pillanatok múlva hazaértek. Nem tudom, hogy hol voltak eddig, de most mindketten majd kicsattannak az örömtől. Nem állt szándékomban elrontani a kedvüket.

A nap további részét a szobámban töltöttem és festettem. Vagyis inkább gondolatelterelésnek lehet mondani mintsem festésnek. A kezeim szabadon, és féktelenül szaladtak a vásznon, és mire észbe kaptam a vászonról egy ismerős borostyánszín szempár nézett vissza. Rettenetes, hogy még most is kísért.

A szívembe nyilalló fájdalom erős volt, és a csillogó szempár csak rontott a helyzeten. Nem törődve vele, hogy még friss a festék éles körmeimmel belekarmoltam a vászonba, ami kis cafatokra szakadt. Megtörve rogytam a földre, és már azon gondolkodtam vajon milyen lenne, ha itt lenne velem. Vajon milyen lenne, ha az én fülembe suttogna szerelmes szavakat.

Hiú ábrándok töltötték meg fejem, és egyre jobban kínoztak. Az alkaromon lévő hegeket bámultam, és arra gondoltam mennyire felszabadító mikor annyira fáj, hogy nem érzed a külvilágot. Gondolatban már éreztem a fájdalmat, amit borotvaéles fogaim okoznak. Gondolatban már éreztem, ahogy a mérgem égeti és marja a félhold alakú sebeket. Szinte éreztem a bódító fájdalmat, ami betölt, és végső megnyugvást ad. Felidéztem a tegnapi estét. Azt, hogy mennyire jó volt a fájdalom, hogy mennyire jó volt a fájdalom bódulata.

Kellett nekem. Újra. Kellett nekem megint ez az édes fájdalom. Mint a drogos a heroint, és tűt úgy emeltem szám felé a kezem, hogy végre átadhassam magam a teljes fájdalomnak mikor a szobám ajtaja kivágódott.

- Min ne! – Szaladt mellém Mila, és lefogta a kezem. – Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. – Ölelt magához.

- Mila. – Remegett a hangom a nem létező könnyektől. – Annyira fáj.

- Semmi baj. Semmi baj. – Csitított.

- Mila nem segít. – Néztem karmazsinvörös a szemébe fájdalmasan. – Nem használ. Nem megy. Nem segít már a meditálás sem. – Fúrtam arcom a nővérem vállába.

- Semmi baj. Megoldjuk, semmi baj. – Simogatta nyugtatólag a hátam, majd vállam átkarolta, felhúzott a földtől, és leültetett az ágyamra.

Ott ültünk. Mila kitartóan simogatta vállam, és nyugtatott, én pedig szégyelltem magam, hogy megint itt kell lennie. Megint velem kell foglalkoznia, és engem kell babusgatnia. A szemem viszketett a nem létező könnyeimtől. Mila óvatosan körbenézett, és mikor meglátta a festősarokban a szétkarmolt képet, és kivette belőle, hogy mit ábrázol, és ráismert, hogy kié is az a két gyönyörű szem eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.

- Ő? – Húzta fel a szemöldökét. Mire én behunyt szemekkel bólogattam. – Miatta? – Bólintottam. – Min. El kell mondanod, hogy mi ez. Szereted? – Kérdezett rá a nyilvánvalóra.

- Igen.

- Miért? Miért hagyod, hogy ezt tegye veled. Miért nem engeded el? Láttad, hogy ő másé! – Térített jobb észre Mila.

- Láttad a szemét? – Kérdeztem rá. – Láttad benne azt a rengeteg aggodalmat? Láttad benne azt a féltést, azt a rég átélt fájdalmat, ami nyomot hagyott benne? Nem érezted a tekintetén a tudásszomjat, és azt az életet és barátságot, azt a rokonlelkűséget. Ugye te is láttad a szemében? – Könyörögtem nyugtató válaszért, ami talán visszahoz a fájdalomból.

- Min én nem tudom. – Rázta meg a fejét összezavartan.

Amilyen mélyen voltam onnan már csak egy helyre lehetett menni. Még lejjebb hátha kilyukadok valahol. De alattam minden kemény, és nem enged tovább. Itt ragadtam a mély sötétben, és nem látom a verem felett a fényt a kijutási lehetőséget. Nincs miért küzdenem.

A továbbiakban nem beszéltünk semmit. Mila ott maradt mellettem, és vigyázott rám. Segített eltüntetni a festés után maradt rossz emlékeket. A szétkarmolt vásznat, a padlóról a festékfoltokat. Még a kezem is festékes volt, és a blúzom is. Mila elküldött megfürdeni, míg ő levitte a szemétbe a képet.

A fürdőbe vittem a kiválasztott melegítőt, és kényelmes rövid ujjú felsőm. A kádat teleengedtem meleg vízzel, és zsályás aromaterápia cseppeket csepegtettem a habos vízbe. Meggyújtottam egy két fehér gyertyát, és belemerültem a meleg zsályaillatú vízbe. Áztam egy ideig, és igyekeztem nem a bódító fájdalomra gondolni, és arra, hogy mennyire szeretem is azt. Inkább próbáltam most is meditálni, és elmerülni a meditálás immár csak pillanatnyi nyugalmába.

Egyre többet akartam ebből a nyugalomból. Nem volt elég a pillanatnyi boldogság és nyugalom többet, és többet akartam. Elég volt a gyengeségből, amit éreztem. Kellett nekem az energia. Kellett az életerő. Bármitől elvettem volna, hogy folyjon belém, mint a vadászaton a vér. Éreztem, hogy egyre csak növekszik bennem az erő, és az akarat. Töltődtem, és nem akartam abbahagyni. Szükségem volt rá. Dolgoztam vele. Játszottam azzal az erővel, amit gyűjtöttem. Apró gömböket, és gyurmákat formáltam, és kedvem szerint játszottam vele. Elvettem valahonnan, és az enyém volt. Minden körülöttem energia volt, és én csak még többet vettem el a saját energiamezőmből. Az enyém volt. Én pedig újra erős voltam. Visszatért az a nyugalom, amire vágytam.

Kinyitottam a szemem, és arra eszméltem, hogy a gyertyák körülöttem már nem égnek, és a víz sem olyan meleg már, mint amilyen volt. A nyugalmam a valóságba térve ismét eltűnt, de most mégsem éreztem magam elveszettnek. Erősnek éreztem magam. Elég erősnek, hogy legyőzzem a fájdalmat, melyet a tudat okoz, hogy sohasem lesz az enyém.

Felöltöztem és kimentem a szobába. Mila még mindig rám várt. A fehérre festett ágyam halványkék huzatán ücsörgött. Meggyújtottam néhány fehér, és kék gyertyát. Kellemes tenger illatuk volt, ami szintén nyugtatta érzékeim.

- Jobban vagy? – Mosolygott rám félve Mila.

- Határozottan. – Mosolyogtam vissza szívből, mert most tényleg jól voltam. Úgy, mint máskor. Erősnek éreztem magam. Elég erősnek, hogy megbírózzam a reménytelen szerelmemmel, és annak fájdalmát a magam javára fordítsam, és igyekezzek előnyt kovácsolni belőle.

- Olyan jó végre ezt érezni felőled. – Ölelt meg Mila.

- Annyira jó hogy velem vagy. Sokat jelent ez nekem. – Öleltem vissza testvérem.

- Tényleg. – Húzódott mosolyra Mila szája mire én kérdőn emeltem fel a szemem, hogy mit akar most csinálni. – Mit szólnál hozzá, ha holnap kicsit megtréfálnánk a díszes társaságot a suliban? – Vigyorgott ravaszul.

- Tudod, hogy vevő vagyok az ilyenekre. – Húzódott mosolyra a szám. Nem hiába Milának mindig sikerül jobb kedvre deríteni, és mindig sikerül visszahozni az olyan helyzetekből, mint az előbbi.

- Arra gondoltam mi lenne, ha elsütnénk a tojásikrek tréfát. Tudod azt a csőnacit, meg a kivágott dekoltázsú kékes lenvászon tunikát. Tudod, ami van mind a kettőnknek egyforma. Ugye megvan még neked. – Nézett rám hatalmas boci szemekkel. Mikor bólintottam megint sunyi vigyorra húzódtak ajkai. – Vegyük fel mindketten azt. Az eltéréseket köztünk majd korrigálom. Olyanok leszünk, mint két tojás. Te is reagálsz a Michélára meg én is a Minervára. Órán is eljátszhatnánk. Elszólít a tanár, és egyszerre szólalunk vissza. Az örületbe kergethessük a Culleneket is. – Mosolygott Mila.

- Adj egy ötöst! – Emeltem fel a kezem beleegyezésül mire Mila egy hatalmasat csapott bele.

Egész a suliig a nagy gardróbban turkáltunk, hogy megtaláljuk a tunikát a kiegészítőkkel, a cipővel. Ez után órák hosszat álltunk a tükör előtt és korrigáltuk a valóságot, hogy a suliban felvett álca és a kis tréfa tökéletesre sikerüljön.

Mélyen azonban éreztem, hogy Mila most mindenáron vidítani akar, és valahol mélyen ő nem vágyik, erre a játsszuk el a tojásikreket storyra. Mindig is szabadlelkű volt, és ki akart tűnni. Nem hiszem, hogy szívesen adta fel a megkülönböztető jegyeit. De szeret, és ezt értem teszi. A testvérem, és szeret. Több szebb dolgot nem is kaphatnék a világtól.

Tollászkodás közben meg is feledkeztünk róla, hogy indulnunk kell. Lent a lépcsőházban találkoztunk Sophieval, és Alexszel. Mint megláttak bennünket rájöttek, hogy mire is készülünk, és az ő arcukra is kiült a szemtelen sunyi vigyor.

- Tojásikrek? – Húzta fel a szemöldökét értetlenséget színlelve Alex.

- Aham. – Mondtuk egyszerre Milával és elnevettük magunk. – Azt hiszem, most az őrületbe kergetjük a vegákat. – Nevette Mila.

- Szegény Edward. Jobban már ki sem lehetne készíteni. – Mosolygott Sophie, de a név hallatán fájdalmas torzba futott arcom, és mikor meglátta szinte azt kívánta bár ne mondott volna semmit.

- Semmi baj. –Húztam mosolyra a számat, majd felkapott fejjel boldogságot színlelve indultam le a garázshoz. – Gyertek már, akarok nevetni egy jót a tréfán. – Incselkedtem mire mindenki megkönnyebbülten sóhajtott, és elindultak utánam.

Ma is az én kocsimmal mentünk suliba. Az elsők között értünk oda és a legjobb parkolóhelyet sikerült kifognunk. Most kivételesen Mila és én léptünk ki elsőnek, és csak utánunk Sophie, és Alex. Az ezüst Volvót még nem láttam sehol, de biztos voltam, hogy ma jönni fognak. Éreztem a zsigereimben.

Az autót bezártam majd elindultunk a suli előtt lévő padok felé. Még nagyon korán volt, ezért oda ültünk le. Mila mellém ült, és cinkosan mosolygott rám. Az egyik lány ment el mellettem, aki velük járt kémiára.

- Szia Min. – Köszönt nekem mire Milával egyszerre felkaptuk a fejünk, és integettünk.

- Szia Sarah. – Mosolyogtuk mindketten. De ez annyira még nem nagy dolog. A java még hátra van.

Egy tíz percre rá befutottak a Cullenek is. Megjött az ezüst Volvó és kiszállt belőle a Cullenek négy tagja. A szőke, és a nagy mackós alkatú egy nagy dzsippel jöttek. Persze most is ő vezetett, mint a múltkor. Amint kilépett az autóból körbe tekingetett. Keresett valakit, vagy inkább valamit. Szeme a fekete Aston Martinomon állapodott meg, és újra körbekémlelt. Végül megtalált bennünket, ahogy a padon ültünk. Egyenesen felén közeledett, amit megbámultak a többiek.

Ő csak egyre közeledett. Aranybarna szemében gondterheltség, kíváncsiság és tudásszomj égett.

- Michéla. – Mondta mikor odaért mire Milával összenéztünk.

- Igen? – Szólaltunk meg egyszerre mire Edward értetlenül meredt ránk. Nem tudta megmondani, hogy melyikünk ki. Már a szemünkben sem volt az a kis különbség, és az apró eltéréseket is kijavítottuk.

- Michéla. – Fordult Mila felé. – Arra gondoltam…

- Hogy? – Vágtam a szavába, mintha én lennék Mila.

- Hogy talán… – Fordult immár felém hisz biztos, hogy azt hitte, hogy akkor végülés én vagyok igazából Mila.

- Azt hogy… mond már! – Szólt rá a mellettem ülő Mila mire Edward idegesen felé kapta a fejét.

- Szóval azt, hogy…- Erre viszont én vágtam a szavába.

- Akkor most mondod vagy nem! – Fordult felém Edward, és most tényleg összezavarodott. Melyikünk is Mila?

- Semmi. Nem lényeges. – Rázta meg a fejét miközben rám nézett. Talán azt állapította meg, hogy én vagyok Mila.

- Szia, Minerva. – Fordult Mila felé mire mind a ketten válaszoltunk.

- Szia! – Harsogtuk egyszerre mire arca még meglepettebb lett.

Persze, hisz a gondolatainkból egy szót sem ért. Csak a külső marad, és mi még abban is csalunk. Kíváncsi vagyok mekkora zűrzavart hoztunk a fejére.

Ez pedig így ment egész nap. Akármelyikünket szólítottak meg mind a ketten reagáltunk, és akármit is kérdeztek mindketten úgy feleltünk, mintha mindketten ugyanaz a személyiség lennénk. A barátaink kikészültek. A tanárok is úgy pislogtak mikor felszólítottak, és mindketten felálltunk mintha még nem láttak volna emberforma élőlényt.

Edward még megpróbált az ebédszünet előtti szünetekben kérdezni valamit, de feladta, mikor nem tudott kiigazodni rajtunk. Akármelyikünket szólította meg mind a ketten válaszoltunk.

Sophie, és Alex pedig a hasukat fogták a röhögéstől valahányszor elment Edward teljesen összezavarodva a mi személyiségzavarunktól. Szerettem tojásikreket játszani, hisz nekünk ez volt a szórakozás a szürke hétköznapokon.

A menzán a Cullenek fura módon nem a megszokott asztaluknál ültek, hanem közvetlen a mienk melletti asztalt foglalták el. Mind ott voltak. A méz szőke hajú a koboldforma lánnyal, a nagy izompacsirta a szőke modellfazonnal, és Edward a barnával. Átölelték egymást, és elmerülve egymás társaságában beszélgettek.

Fájt nézni őket, és úgy éreztem az előbbi energialöket, amit kaptam kezd elpárologni, és visszahullik rám a letargia. Mila tartotta bennem a lelket, hogy nemsokára vége a napnak, és nem kell mellette lennem. Egy bibi van csak. Mellette akarok lenni, és nem az fáj, hogy a közelben van. Hanem az, hogy a reményt is elvesztettem, hogy esetleg szerethetem valaha. Úgy ahogy a barna vámpír.

Azt hiszem Bella a neve, de nem vagyok benne biztos. Nem igazán érdekelt a nevük, csak az övé. Most pedig ez a név fog az őrületbe kergetni.

- Im melo Edward. Dan amman naeg? – Suttogtam Milának halott nyelven, ami annyit tesz „Szeretem Edwardot. De miért fáj ennyire?”

- Law polin. – Válaszolt nekem, ami annyit tesz „Nem tudom.”

Nem tehettem mást kiűztem a fejemből a szerelmük képét, és erőt kezdtem gyűjteni. Ritkán tettem ezt meditálás, és egyéb nyalánkság nélkül, de most szükségem volt rá. Ilyet csak akkor tettem, ha tűrőképességem határán voltam.

- Mila haltha in fael. Enni boe hur mabo a meditatin. Im ar u’talt. – „Mila változtasd meg a valóságot. Energiát kell gyűjtenem, és meditálnom kell. Gyenge vagyok.” mondtam Milának halott nyelven, hogy a Cullenek ne tudják megérteni.

- Maer. – Bólintott Mila, és belekezdtem a meditálásba.

Kényelembe helyeztem magam, és elengedtem magam. Nem gondoltam semmire sem csak az erőre, és nyugalomra, ami segít átvészelni ezt a pár órát míg el kell viselnem a reménytelenség, és a fájdalom kínját.

Éreztem, hogy gyűlik bennem az energia. Ahogy nyugszom, egyre erősebbnek érzem magam. Akaratlanul is szemem előtt volt a barna vámpír arca. Az aranybarna szemek. A hosszú barna haj. Szív alakú sápadt arc, és ahogy érzem körülötte a pajzsot. Szinte látom, ahogy vibrál körülötte. Érzem a pajzs energiáját. Érzem mennyire erős, és hogy ez mennyire energiában dús. Elképzeltem, hogy az enyém. Elképzeltem, hogy a barnában lévő energia az enyém, és elveszem tőle. Mint a kis gyertyafényektől a szobában. Szinte már éreztem, ahogy erősödöm a barna energiájától. Feltöltött és nem éreztem gyengének magam. Nem hiányoltam semmit, mert az erő mindent betöltött bennem.

Aztán az erő tetézett, és olyan érzésem volt, mint eddig soha. Mintha megkétszereztem volna azt az erőt, ami bennem van. Jól esett, és földöntúli békével töltött el. Teljesen kiütöttem magam a való világból és a nyugodt háborítatlan energiabuborékban lebegtem. A meditációból egy tompa puffanás és egy zaklatott felkiáltás zökkentett ki.

- Bella! – Kiáltotta zaklatottan Edward. Mire kipattant a szemem, és ránéztem a mellettünk lévő asztalra megláttam mi történt. Bella, aki mint kiderült a barna vámpírlány. Összeesett, és lefordult a székről.

- Jasper! – Sikoltotta a koboldszerű lány mikor a mellette ülő méz szőke hajú Jasper az ölébe ejtette fejét, mint aki eszméletét vesztette.

A családunk meglepetten bámulta, hogy mi lelhette ezt a két vámpírt, hisz egy átlagos vámpír nem esik össze csak úgy. Sőt! Még csak össze sem szabadna esnie.

Edward kétségbeesetten szólítgatta Bellát, de Bella nem reagált. A családom nem ült tétlenül. Mivel senki, nem mert a Cullenek közelébe menni Alexel, Sophieval és Milával odamentünk hozzájuk.

- Mi történt? – Hajoltam le Edward mellé, hogy segítsek „felemelni” Bellát és kivinni a levegőre „hátha” jobban lesz. Alex pedig a koboldszerű Alice-nek segített kitámogatni Jaspert, aki szemmel láthatóan mintha kezdett volna magához térni, de Bella még mindig eszméletlenül és mozdulatlanul feküdt.

- Nem tudom. – Tört ki belőle hisztérikusan a válasz.

- Vigyétek haza – mondta Mila. – Szerintem csak kimerült. – mondta Edwardnak, de közben folyamatosan rám nézett mintha valamit meg szeretne látni rajtam. Úgy nézett mintha valami lenne rajtam, amit nem látok, vagy még nem látott.

- Nem hiszem… - Kezdett bele Edward, de Mila a tekintetét Edwardra emelte és mélyen a szemeibe nézett.

- Hidd el jól lesz. Vigyétek haza. Fektessétek le, és hagyjátok, hogy pihenjen. – Mondta Edwardnak. Edward aprót bólintott majd felém fordult. Valamit fürkészett a tekintetemben. Gondoltam, hogy gondolatot olvas, így intve csak ennyit gondoltam, hogy rájöjjön, nem tud semmit kivenni abból, amit hall.

„Awartho in im Inc nín!” Kiáltottam a fejemben, ami annyit jelentett, hogy ’hagyd a gondolataim’. Így ha esetleg érti is, amit mondtam tudja, hogy mire gondoltam.

Még egy pár pillanatig nézett rám aztán felvette Bellát a földről, és Bellával a karjai között kisétált a menzából a testvéreivel együtt. Mila és a többiek odajöttek mellém. Belém karolt és elkezdett kifelé húzni a suli előtti padokhoz.

- Ez meg mi volt? – Kérdezte Alex.

- Nem tudok sokat. – Rázta meg a fejét Sophie. – Annyit tudtam kivenni a fejükből, hogy Edward látta Min fejében meditálás közben Bella arcát. Bella azt mondta még mielőtt elájult, hogy annyira erőtlennek érzi magát. Aztán csak elájult. Ő gyanakodott rád- Nézett rám Sophie. - hogy te tettél vele valamit, de nem tudja mit tehettél vele, hisz Bellának pajzsa van. Alice nem tud semmit sem arról, hogy Jasper mitől bukott így ki.

- De nem Min volt. – Mondta Mila ami inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek.

- Nem hiszem. – Rázta meg a fejét Alex. - Még csak énekelni sem énekelt. A meditálást pedig már máskor is csinálta suliban, és nem volt semmi baj. Ez most valami más.

- Nem tudom. Mi volt ez. Én csak energiát gyűjtöttem, hogy le tudjak nyugodni. Ennyi az egész. – Ültem a padon és szenvtelen arccal bámultam az ezüst Volvo helyét a parkolóban.

- Menjünk haza. – Kapta fel a fejét Mila.

- Miért? – Nézet rá Sophie.

- Levédiának tudnia kéne erről az incidensről. – Fejeztem be Mila helyett. Tudtam, hogy erre gondol.

Mindannyian belegyeztünk. Elmentünk a cuccainkért, és még a becsengetés előtt eltűntünk a suliból. Mindannyian elég furán fogadtuk ezt az egészet. Egyikünk sem sejtett valamit. A kötelékünkön keresztül éreztem, hogy Mila nyugtalan valami miatt, de nem értettem, hogy mi zaklatta fel ennyire.

Amint hazaértünk mindenről részletesen beszámoltunk Levédiának, aki szintén nagy meglepetéssel vette tudomásul, hogy a Cullenek közül ketten is eszméletüket vesztették ismeretlen okokból.

Aztán felmentetem a szobámba, és beraktam egy operát a DVD lejátszóba. Épp a harmadik felvonást néztem mikor Mila bekopogott.

- Bejöhetek? – Kérdezte.

- Persze. – Kiabáltam ki.

Mila bejött a szobába, és leült mellém.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk vadászni. Holnap, ha minden igaz sütni fog a nap. Meg hát elég unalmas a suli.– Lengette előttem a mézesmadzagot Mila.

- Benne vagyok. – Mosolyogtam melegen.

- Akkor mire várunk! Induljunk! – Pattant fel Mila, és rögtön a gardróbom felé futott. Elkezdett turkálni benne. Megtalált egy régi szürke melegítőt egy kopott kék felsővel, majd felém dobta. – Vedd fel, öltözz át, készülj el. Éhes vagyok.

Gyorsan átöltöztem, és lesuhantam a lépcsőn. Mila már a hátsó ajtó előtt várt. Mikor leértem hatalmas vigyorra húzódott a szája. Nem értettem mi ez kirobbanó jókedve, de a köteléken keresztül sikerült megfertőznie vele. Rég voltam már ilyen boldog!

Este felére értünk biztos távolságba Hauxleytól. Nem járt arra senki, így kénytelenek voltunk várni reggelig, hogy utána találjunk pár túrázót. Addig kellemesen beszélgettünk, és a régi szép időket emlegettük a Red Eye-ban.

- És arra emlékszel mikor Rox-ot kidobta Donert professzor mikor azt mondta, hogy repülni akar? – Nevetett Mila.

- Hogy ne emlékeznék rá! – Nevettem és majdnem leestem a nevetéstől a faágról, amin ültünk. – De te emlékszel, arra mikor először kellet az önvédelem órán párba állni a másodéves újszülöttekkel? Emlékszel rá hányszor földhöz vágtak bennünket kis tapasztalatlan meggondolatlan újszülötteket? – Vihogtam.

- Persze, hogy emlékszem. De te emlékszel a halott nyelv tanárra? Ernára? Mikor valamit mesélt halott nyelven, és utána bevágta „Értem egyáltalán, amit mondok?” – Idézte Mila mire mindketten harsány nevetésben törünk ki.

- Emlékszel rá mikor az első vak vadászaton Adri eltévedt, és nem talált vissza az erődbe? – Vihogtam, amikor eszembe jutott, hogy Adri vakon ordibál, hogy nem talál vissza.

- Emlékszel mikor vámpírszociológiát tanultunk, és mikor Darius nem azt mondta mikor a Volturit sorolta, hogy Macus, Caius, Aro hanem Marcus Caius Baró? – Vihogtunk.

- Vámpír létünkre elég bénák voltunk. – Jegyezte meg Mila szánalmat erőltető hanggal, de az egész egy hatalmas nevetésben veszett el.

- Hát arra emlékszel-e mikor Theodor megverte Damient? Aztán végül már az egész suli verekedett. – Mosolyogtunk önfeledten.

- Régi szép idők. – Dőlt Mila a fa törzsének.

- Hát igen.

Érdekes, hogy Mila mennyire el tudja terelni a figyelmem az állandó önmarcangolásról, és a saját nyomorúságom taglalásáról. A jókedve ragadós, és ez mindennél jobb ilyenkor. A kötelékünkön nem lehet megállítani a nagy dózisú boldogságot.

- Gyerünk, keressünk kaját. Éhen halok. – Ugrott le Mila a fáról én pedig utána ugrottam, hogy kaja után nézzünk.

Beleszagoltunk a levegőbe. Csak az erdei állatok vérét hozta felénk a hajnali szellő. Ilyenkor még nem járnak turisták.

- Talán majd később. – Vontam meg a vállam.

- Ajj éhen halok! – Durcáskodott Mila.

- Csak azok a büdös állatok vannak a közelben. – Rántottam meg a vállam, és visszamásztam a fára, az ágra ahol eddig ültünk. Mila utánam jött, és leült mellém.

- Te, hogy tudják a Cullenek ezeket a büdös állatokat enni. – Merengett Mila.

- Nem tudom. Lehet az ízük jobb, mint az illatuk. – Tételeztem fel.

- Nem hiszem. Vagyis nem tudom, hogy miért. Lehet én is szívesebben lettem volna vega, de ez jutott. – Vonta meg a vállát beletörődve Mila.

- Hát nem tudom lemondanék-e a vér örömeiről. – Vontam meg a vállam.

- Szerintem te is szívesebben lettél volna vega már az elején. Csak mi nem választhattunk. – Tárta fel a tényeket Mila.

- Végül is jobb vegának lenni. Nem kell eltüntetni a nyomokat, nincs kockázat, hogy esetleg majd elkezdenek kutató csapatokkal keresgélni egy szarvas után. Kevesebb kockázat. – Vontam meg a vállam. – Meg embert sem kell ölni, és nem szárad a lelkünkön a halála.

- Igen. – Helyeselt Mila.

A reggeli szellő édes és fűszeres illatot hozott felénk. Orrcimpáim kitágultak, és bódultan szívtam be az édes illatot.

- Érzed ezt? – Szimatoltam a levegőbe.

- Hogyne érezném! – Emelte fel fejét Mila, hogy beleszimatoljon a levegőbe.

- Kettő. Férfi. Fiatalok. Nem lehetnek húsz évesek sem. – Hunytam be a szemem.

- Azt hiszem ez jó lesz. – Vigyorgott Mila.

Elindultunk a mámoros illat célpontja felé. Valóban férfiak voltak, és a meghatározás sem volt rossz. Tizenkilenc évesnek látszottak. A hegyen túráztak. Hátukon túrázó táska volt. Röhögcséltek, és csajokról beszélgettek. Az egyik magas zöld szemű izmos szőkésbarna hajú fiú épp a múlt heti buliról beszélt, amit a kicsit vékonyabb barna hajú feketés szemű fiú lelkesen kommentált.

Véletlen ráléptem egy ágra, ami megreccsent a súlyom alatt. Alig volt hallható, de ők észrevették, és felkapták a fejüket.

- Biztos csak valami erdei állat. – Mondta a szőke hajú.

- Bizonyára. – Értett egyet vele a barna hajú fickó.

- Vigyázz Min, mert észrevesznek! – Dorgált meg Mila.

- Rendben. – Suttogtam, majd hosszan követni kezdtük a túrázó fiúkat addig, míg le nem tértek a túrázó ösvényről.

- Enyém a magas szőke. – Mosolyogtam.

- Enyém a barna! – Stoppolta le Mila.

- Hogy kéred? – Néztem Milára. – Adrenalin túltengésűt, vagy altassam el őket? Vagy akarsz velük játszani egy kicsit? – Néztem Mila éhségtől csillogó fekete szemeibe.

- Játszunk kicsit. – Villantotta ki Mila borotvaéles fogait.

- Már azt hittem nem fogunk szórakozni. – Vigyorogtam én is.

- Várj! – Emelte fel a kezét Mila. Kicsit elfordítottam a fejem oldalra mire megláttam mit akart csinálni. Ruhája helyére egy hosszú fehér angyalszerű ruha került. Vállig érő haja most rugalmas loknikban omlott le a háta közepéig.

- Kicsit játszani akarsz? – Csillantak meg a szemeim.

- Nem mehetünk eléjük a saját képünkben. – Villogtatta angyali mosolyát Mila.

- Rendben. – Egyeztem bele. Akármilyen hosszú idő is volt a hátunk mögött a lelkünk gyermekként tudott szárnyalni, és imádtunk játszani.

A fiúk épp egy fa alatt ültek, és pihentek mikor angyalian elsuhantunk a hátuk mögött és kuncogni kezdtünk, mint a kacér nimfák.

- Hallottad ezt? – Kapta fel a fejét a szőke.

- Igen. Csak hallucinálok vagy tényleg nevetést kallottam? – Tekingetett körbe a barna hajú fiú.

Megint elsuhantunk mellettük, és ismét kacéran, és játékosan elnevettük magunk.

- Gyertek elő! – Kiáltotta a szőke fiú és akaratlanul is megugrott vérében az adrenalin. A szíve pedig édesen dalolt nekünk.

- Bryan mi volt ez! – Pattant fel a barna hajú is.

Elmentünk mellettük még egyszer, de most sokkal lassabban. Kezemmel megérintettem a szőke vállát és elnevettem magam. A szőke fiú a válla irányába kapta fejét, hogy lássa ki érintette meg. Egyre lassabban és lassabban kezdtünk mozogni, így alakunk is kivehetővé vált. Előttük álltunk. A fiúk pedig szájtátva, és lefagyva bámultak minket. Úgy néztünk ki a szemükben, mint az angyalok.

- Csak álmodom. – Suttogta a barna hajú a szőkének.

- Akkor én is. – Vigyorgott a szőke is.

Lassan közeledni kezdtünk feléjük. Mila a barna hajú felé én pedig a szőke hajú felé. Melegen mosolyogtam és hívogatóan kinyújtottam a karom felé. Amint elég közel értem a szőke hajú fiú mohón kapott kezem után. Elmosolyodtam, és elkezdtem húzni az erdő belseje felé. Ellenkezés nélkül jött utánam. Mila is ezt tette. Elszakítottuk őket egymástól, hogy ne tudják mi lesz a másik sorsa. Mila erőt nem sajnálva tartotta magunkon az álcát. Lassan elkezdtem húzni magam után a szőkét. Aztán elengedtem a kezét, és lassan kecsesen elkocogtam be az erdő sűrűjébe.

- Várj! – Kiáltott utánam. Kacéran elnevettem magam, majd kikukucskálva a fa mögül mutatóujjammal hívogattam, hogy kövessen tovább.

A fiú folyamatosan követett. Mikor már eléggé bent éreztem magam az erdőben megálltam. A szőke még mindig követett, és lassan sétált felém. Elmosolyodtam, és kivillantottam borotvaéles fogaim. A fiú ösztönösen rezdült össze, de az ösztönét felülírva közeledett felém. Adrenalin zubogott az ereiben, és szíve gyors ütemben rohant. Damm-damm-damm-damm-damm. Énekelte nekem lágyan.

Nemsokára elém ért. Megállt egy lépésre előttem, és csábítóan mosolygott. Én is mosolyogtam rá, de egy idő után a meleg angyali mosolyból ördögi vigyor lett. Éreztem, hogy felismerte a változást, és megijedt. Lassan emelte a lábát, hogy hátráljon mire a fatörzsbe ütközött. Kezeivel a mohás törzsön támaszkodott. Lassan támadóállása ereszkedtem mire ő megfagyott a hirtelen előtörő félelemtől. Majd rávetettem magam. A fiú hatalmas izomerővel volt megáldva, és küzdött a szorításom ellen, viszont semmit sem ért. Pillanatok alatt ugyanis átharaptam a nyakát, és a fiú elernyedt a kezemben.

Meleg vére azonban édesen simogatta nyelvem. Édes fűszeres íze pedig lágyan simogatta érzékeim. A tűz a torkomban enyhült, majd végül alábbhagyott az égéssel. Gyorsan ittam ki a fiú vérét. Majd elástam az erdőben egy fa alá. Mire elkészültem Mila és kész lett.

Felültünk az egyik fa ágára, és elgondolkodva néztük a vérvörös naplementét. Este elindultunk vissza a házba. Másnap reggel értünk haza. Épp hogy csak látszott a nap fáradt fénye az esti égbolton. Felmentem letusoltam és átöltöztem, majd indultunk az iskolába. Mindannyinkat fűtött a kíváncsiság, hogy mi lett Jasperrel és Bellával, és, hogy felkelt-e azóta Bella.

Amint odaértünk leparkoltunk a legjobb helyre, majd leültünk a suli előtti padokra. Nemsokára begurult az ezüst Volvo. Árgus szemekkel figyeltük, hogy Bella felébredt e már. A kocsiból először Alice és Jasper szállt ki, utánuk Edward, és végül Bella. Nem látszott rajta semmi sem. Olyan volt, mint eddig. Vámpírszerű.

Edward összekulcsolta a kezét Belláéval, majd kéz a kézben andalogtak be az iskolába. Amikor elmentek mellettünk Edward kíváncsisággal teli szemmel nézett rám. Mintha ki akarna nézni valami olyat a fejemből ami, nincs is ott.

- Még mindig rám gyanakszik. – Fordultam a testvéreim felé.

Bólintottak, majd felálltunk, és bementünk az óránkra. Sophie folyamatosan a Cullenek elméjét pásztázta, hogy megtudja, hogy mi történt Belláva, és Jasperrel. Óra után összeverődtünk, és Sophie halott nyelven számolt be nekünk azokról, amit megtudott.

- Nos. Úgy tűnik Jaspert kiakasztotta Min nyugalma, és érzéketlensége, amit a meditáció közben érez. Teljesen elbódult tőle. – rázta a fejét értetlenül Sophie. – Ami pedig Bellát illeti. Azt tették amit Mila mondott nekik. Lefektették, és vártak. Aztán csak úgy felébredt magától. – Vont vállat Sophie. – Elmondása szerint olyan volt, mintha elvették volna tőle az erejét. Azt mesélte Edwardnak, hogy olyan volt, mintha kiszipolyozták volna belőle az életet.

- Gyanakodnak még rám? – Kérdeztem.

- Igen. Nem tudják, hogy mi történt, de rád gyanakodnak. Egyrészt, mert Edward látta Bella arcát a meditálás közben, másrészt pedig, mert Jasper a te nyugalmad miatt bódult el. – Magyarázta Sophie.

Tökéletes. Egy kellemes négy évet akartunk itt tölteni, erre hatalmas konfliktusba kerültünk.

- És most mi legyen? – Húztam fel a szemöldököm.

- Igyekszünk nem lebukni, és csak nagyon finoman létesíteni velük kapcsolatot. – Alex mindig is olyan hadvezér alkat volt, és imád az ilyen helyzetekben stratégiázgatni.

Én csak álltam, és néztem rájuk. Ellágyultam, és elbambultam. Hirtelen valami édes mámor öntött el. Jó érzés volt, de nagyon frusztráló. Oldalra fordítottam a fejem és megláttam Jaspert ahogy a Volvónál áll pár könyvvel a kezében. Elöntött a düh, hogy ő játszik velem. Mila és én a mestere vagyunk az elménk elzárásának, hogy ne tudják befolyásolni, és én most gyenge vagyok. Túl gyenge ahhoz, hogy felhúzzam magam köré ezt a védelmet. Meg van a kockázata, hogy akármivel befolyásolhat, és azzal a családom létét sodorhatom veszélybe.

- Baj van. – Bámultam bambán előre mire az utolsó csepp erőmet is felhasználva kitaszítottam az érzelmeimből Jasper befolyását.

- Mi történt. – Néztek rám értetlenül. – Ho. – Mondtam nekik halott nyelven, hogy Jasper ne értse, hogy rá célzok.

Mindannyian követték a tekintetem, majd mikor meglátták kire nézek, rájöttek mire célzok. Jasper még megpróbált befolyásolni, de aztán nem sikerült neki.

- Túl gyenge vagyok. A fájdalom nagyon legyengít. – Néztem rájuk. – Befolyásolhatnak, és azzal akár a létünket sodorhatjuk veszélybe. – Rémült voltam. Még soha nem mondott csütörtököt az elmém védelme, amit a Red Eyeban mentális védekező órán sajátítottunk el.

- Miatta vagy ilyen gyenge. – Milának igaza volt. Tényleg Edward miatt vagyok ilyen gyenge.

- Tudom. – Hajtottam le a fejem.

- Ő a tied lesz. – Hunyta be a szemét Mila.

- De hisz ő Belláé.

- Megszerezzük neked. Bármi áron, de Ő a tiéd lesz. Esküszöm, segítek neked megszerezni őt. – Esküdött meg nekem Mila.

- A családtagom vagy. Te is segítesz nekem, és te is bármit megtennél értem. – Mondta Sophie. – Akárhogy is, de segítünk megpróbálni megszerezni.

- A tied lesz. A hugim vagy. – Mondta Alex. – És ha téged ez ennyire bánt, és ennyire legyengít, megszerzem neked. Nem tudom látni, hogy mennyire szenvedsz. – Rázta a fejét Alex.

- Annyira szeretlek benneteket. – Öleltem át őket.

Igen. Ők a családom, és mi bármit megteszünk egymásért, és mindent megszerzünk a másiknak, mert mi Testvérek vagyunk.

2. fejezet

Sziasztok!

Ismételten én jelentkeztem (Wedó) ezzel a fejezettel. Zsuzsii, aki írta volna a második fejezetet, ideiglenesen eltűnt. Míg ő a vizsgáira készül, úgy gondoltam, tartozom ennyivel, hogy mivel Oja-shio nyakába varrtam a felét az első fejezetnek, én csinálom meg a második részt.

Tehát ezt a részt én írtam, remélem tetszeni fog.

Előre bocsájtok egy tizennyolcas karikát!

Itt már egy ideje házasok Bella és Edward, tehát nem tagadnak meg maguktól semmit.

Jó olvasást!

2. fejezet

(Michéla szemszöge)

Az erdő békés, nyugodt. Az éjszakai állatok visszavonultak vackukba, a nappaliak kezdenek ébredezni. Most minden egy kicsit lelassult. Két időszak között vagyunk, még senki nem elég éber, és senki nem alszik elég mélyen. A Nap narancsos sugaraival beragyogja az égboltot, a felhők alja már kezd halvány rózsaszínbe átcsapni. Minden változik. Látom, ahogy a felhők mozognak, és ahogy a színek változnak. Fakulnak.

Felemeltem a kezemet, egy faág a földön követte a mozdulatomat. Ott lebegett a föld felett, várta a sorsát, mintha ítélkeznék felette. Most a kezemben van a sorsa. Nem sújtottam halálos ítélettel, nem bántottam az ágat. Szépen, lassan leeresztettem a földre.

Három halk, félénk kopogást hallottam. Minerva, éreztem, hogy ő áll ott.

– Gyere be – szóltam ki, de nem mozdultam. Ültem az erkélyem szélén, és vártam, hogy a nappal véglegesen átvegye a hatalmat az égbolton.

Minerva mögém ért, és rátette a kezét a vállamra. Bátorításként rátettem egyik kezem az övére.

– Sajnálom a tegnap estét – suttogta egy perc néma csend után. Szavai forróak voltak, éreztem bennük a megbánást. – Nem kellett volna… - egyik kezét levette a vállamról és erősen gesztikulált vele. Kereste a szavakat, de nem találta őket. -… erősebbnek kellett volna lennem. Én… én… sajnálom.

– Ne sajnáld – mondtam megértően. – Én, szeretlek, így, ahogy vagy.

– Tudom, csak látom, rajtad mennyire fáj, vagy zavar, hogy én ilyen… ilyen dolgokat csinálok. Nem kellene. Jó testvérnek kéne lennem, segíteni, meg beszélgetni.

– Hé, hé – lassítottam egy picit. – Most is beszélgetünk, és nem igaz, hogy rossz testvér vagy. El sem képzelhetnék jobb nővért, tényleg. Azt akarom, ami neked a legjobb, és ha te így érzed jól magad… - rántottam meg a vállamat.

– Köszönöm.

– Igazán nincs mit, de ha akarsz róla mesélni, én szívesen meghallgatlak. – ajánlottam fel.

– Hát, nem is tudom – bizonytalanodott el. – Szerintem még nincs annyira erős kapocs, és nem is tudok róla semmit. Nem tudnék most mit mesélni. Majd egy kicsit később – ígérte.

– Rendben, ahogy akarod – feleltem könnyedén. Próbálok rugalmas lenni vele, segíteni neki, hogy minél jobban érezze magát. Nem szeretem, ha rossz kedve van, azt pedig végképp, ha még kárt is tesz magában. Nem. Inkább hozok én áldozatot, inkább én vagyok a rugalmas, megértő. Ha neki erre van szüksége, hát megkapja tőlem. Erre gondja ne legyen.

– Reggeli! – szólt fel Levédia.

– Na, igen. Ez már várható volt – motyogta Min, és felállt mellőlem. Engem is felhúzott, és elindultunk lefelé a konyhába. Természetesen nem fogunk valójában reggelizni, nincs ember a házban. Az ételeik is szörnyűek, így ez nem étkezés lesz. Vannak reggelek, ez a mai is ilyen, mikor vannak dolgok, amiket meg kell beszélnünk. Most az iskolával kapcsolatos beilleszkedés, és a másik vámpír klán a legfontosabb napirendi pont. Nagy valószínűséggel ezt fogjuk megvitatni.

A többiek már ott voltak a konyhapult körül. A szürke kerámia pulton csillogtak a hófehér kezek, ahogy a keletről áramló fény megvilágította őket. Gyönyörűen tündököltek a csuklók, de ezt a vámpírok többsége inkább átoknak tartja, mintsem gyönyörűnek.

– El kellene mennünk innen – tette fel az első javaslatot Alex.

– Mi? – kérdezte ingerülten Minerva. – Csak most jöttünk. Nem mehetünk el! Most nem!

– Igaza van, nem hiába kaptuk el azt a Vöröset! – csatlakozott Levédia. – Netán megijedsz hat vámpírtól, Alex? – kérdezte maró gúnnyal.

– Nem, nem ijedtem meg, csak felelőtlenségnek tartom. Kerülnünk kellene a konfliktusokat, és… - magyarázta Alex.

- Pompás! – szakította félbe Levédia. – Nem kerültünk konfliktusba, és nem is fogunk. Élünk egymás mellett békésen. Ha valami probléma akad, azzal majd foglalkozunk, de egyenlőre nincsen semmi.

– Most még nagy a szád, de ki fog megvédeni, ha tényleg baj lesz? – mormogta Alex az orra alatt.

– Figyelj, nem érdekel a szarkazmusod. Az elmés megjegyzéseidet tartsd meg inkább magadnak, és ha megbocsátotok, elmegyek átöltözni. – mondta Levédia és elment a szobája felé. Hallottuk, ahogy nyitódik, és csukódik az ajtaja. Ezzel a vitának vége, és most Alex maradt alul. Minerva elégedett volt, de korántsem boldog. Félt a jövőtől, sokat gondolkodott azon, mi lesz, ha újra meglátja? Erre én is kíváncsi lennék. Vajon ismét elönti az eufórikus érzés, ami tegnap is átjárta? Vagy fel sem veszi? Nem tudom. Ez akkor, ott fog eldőlni. Minden, az egész jövő Min reakciójától függ. Úgy kell berendezkednünk és szólnunk a többieknek is, vagy már észre is vették. Minden a mai iskolalátogatásunktól függ.

– Én is megyek – motyogta a nővérem, és elindult a lépcső felé. Alex sóhajtott, és szó nélkül elindult a szobája felé. Volt valami furcsa érzésem, tervez valamit Alex. Csak azt nem tudom, hogy mit. Habár, ha jobban belegondolok, nem is baj. Ha tényleg fontos, akkor elmondja. Egy vállrándítással elintéztem Alexet, és én is felszáguldottam a szobámba. Gyorsan átvettem a melegítőmet egy jóval elegánsabb öltözetre. Felvettem egy narancsos színű vékony anyagból készült felsőt, aminek kicsit buggyos volt a kar része, de a vállaimat szabadon hagyta. Kényelmes volt a csőfarmerommal, de ahogy a tükörbe néztem kicsit elbizonytalanodtam. Annyira vékony anyagból volt, hogy látni lehetett a melltartóm körvonalát. Megfordult a fejemben egy csacska pillanatra, hogy átveszem, de mosolyogva vállat rántottam. Had nézzék, úgysem az övék. Felkaptam a táskámat, zsebembe nyomtam az IPhone-t és elindultam a garázs felé.

Sophie-ba futottam a bejárati ajtónál. Ő is kicsit elegánsabbra fogta, egy mély dekoltázsú zafírkék felsővel. Nagyon szépen nézett ki, és a halvány csillogás csak rásegített kinézetére.

– Szia! Szépek vagyunk ma reggel – mosolyogtam rá.

– Köszi, te is – motyogta kicsit félénken.

– Nincs kedved ma velem jönni? Nem kell megvárni a többieket – kacsintottam rá. Úristen! Mit művelek? Mi történt velem? Le se lehet vakarni a mosolyt az arcomról, pedig semmi okom nincs a vigyorgásra. Hol szélesebb, hol halványabb, de folyamatosan ott virít az arcomon. Nem értem. Bár végülis teljesen mindegy. Ha már kirúgok a hámból, élvezzem is azt!

Sophie megütközve nézett rám. – Na, légy szíves! – rebegtettem a pilláimat játékosan. Soph hangosan fújta ki a levegőt.

– Rendben, legyen! – mosolygott most már ő is. Szuper, ezek szerint fertőző vagyok.

Kimentünk a garázsba, gyorsan hagytam egy cetlit Min kocsijának szélvédőjén.

„Elmentünk a suliba! Bocsi, hogy nem vártunk meg… Lassú vagy picim :) Majd kárpótollak! Puszi: Mila”

Előkaptam a zsebemből a slusszkulcsot, és beültünk az autóba. Természetesen az én Shelby-mbe, nem voltam hajlandó Soph kocsijával menni. Érezni akartam a fenekem alatt a kárpitot, és hallgatni a több mint százkilencven lóerős motor zúgását. Szinte dorombolt alattam a kicsike, és imádtam minden percet, amit az autóban töltöttünk. Nagyon szerettem a gyorsaságát is, és ki is használtam, így röpke tíz perc alatt beértünk a suliba.

– Huh, váó! – szállt ki a kocsiból Sophie.

– Imádom ezt a járgányt! – bólintottam mosolyogva.

– Igen, nagyon gyorsan ideértünk. Nekem mondjuk kicsit jobban tetszett a Porsche halk motorja. A tiédnek van hangja az biztos – helyeselt elismerően, de láttam rajta, hogy hiányzik a Porsche-ja.

– Most nem is hajtottam túl a kicsikét – vigyorogtam, és elképzeltem, ahogy rallygyorsasággal hajtok Hauxley alvó utcáin. Fergeteges érzés lenne az biztos.

Kevesen voltak a parkolóban, de azért közben figyeltem a bőrünkre, és a szemszínünkre.

Sophie kuncogott mellettem, és édes pírt varázsoltam arcára. Szerettem Soph-t néha nagyon kislányos tudott lenni, néha pedig minden buliban benne van. Tudom, még nehéz neki, de szerintem nem sokára feloldódik végre. Rám mindig számíthat, remélem ezzel ő is tisztában van.

– Nicsak, nicsak! – nézett a parkoló bejárója felé húgom. Természetesen nem az igazi húgom, de jól esik magamban így rátekinteni, és ő is a klán, ez által a családunk tagja.

Én is követtem szememmel, és láttam az ezüst Volvo-t becsusszanni a sorompó alatt. A tőlünk legtávolabbi helyre parkolt, pedig szinte üres volt az egész udvar. Szerintem érthető okok miatt próbálnak kerülni minket. Engem különösebben nem zavarnak. Levédia kicsit ideges lesz, ha meglátja, de szerintem nem komoly a helyzet. Ők sem keltenek feltűnést, mi se, és így békésen élhetünk egymás mellett.

A szőke hajú lány szállt ki a volán mögül, ami kicsit meglepett. Tegnap még a bronzos hajú fiú fuvarozta a társaságot. Az anyósülésről a magas, fekete hajú fiú lépett elő, a hátsó ajtó mögül pedig, az obszidián fekete hajú lány. Innen nézve nagyon szimpatikus volt a társaság. Kedves, békés vámpírok, akik mellett nyugodtan élhetünk. Bár, hiányzott a bronzbarna hajú fiú, és a barna hajú lány. Minerva egyszerre boldog és szomorú lehet. Boldog, mert nincs itt a lány, de szomorú, mert a fiú sem jött ma iskolába.

Most nem volt olyan nehéz tartani a látszatot, a tegnapi nap óta tudom, hogy mire számítsak, így egyszerűbb a dolgom. Viszont a barna hajú lányt nem irigylem, folyton ki kell nyitni az elméjét.

Hirtelen éreztem egy hullámszerű mozgást. Olyan volt, mint egy nagyon erős hanghullám, mintha valaki befolyásolni próbálna. Elvenni az elmémet, lerántani a leplet rólunk. Megacéloztam az akaratomat, és az elszántságomat, így visszavertem a támadást. Kerestem a támadót, és a Volvo mellett álló szőkés hajú fiún állapodott meg a szemem. Erőlködött, tisztán látszott az arcán. Aztán egy erőteljes lökettel eltoltam magamtól a manipulációs hullámot. Erre a fiú arcára értetlenség, és furcsa fintor ült ki. Én diadalittasan húztam ki magamat, és mosolyogva konstatáltam, hogy nem próbálkozik többet.

– Ez mi volt? – kérdezte Sophie megilletődve.

– Az igazat megvallva én sem tudom. Majd otthon megbeszéljük – intettem diszkréten a hallgatózó vámpírokra. Soph bólintott, és a bejárat felé nézett. A család többi tagja érkezett pillanatokon belül mellénk. A fekete Aston csillogott a halvány napfényben. Én kényelmesen nekidőltem a Shelbymnek, míg Minerva beállt mellém. Mosolyogva figyeltem, ahogy kiszállnak, és Levédia szúrós pillantásokkal illet. Vállat vontam, és vártam, hogy nővérem is kiszálljon. Min mászott ki utoljára a kocsiból, fekete ruhájában nagyon szép látványt nyújtott. Miközben ezt megállapítottam, már figyeltem is a bőrt és a szemszínt is. Nővéremre mosolyogtam, és ölelésre tártam karjaimat. Ő mosolyogva lépett hozzám, és jó csontosan megszorongatott. Jól esett közelsége, mégis el kellett foszlatnom minden reményét.

– Nincs itt – suttogtam a fülébe, mikor a Volvo után kutatott. – Sajnálom.

– Nem. Nem a te hibád. Nem kellene ennyire keresnem – hajtotta le a fejét.

– Hé, fel a fejjel! – mosolyogtam rá. – Gyere, menjünk az osztályba, ha jól tudom biosszal kezdünk.

– Rendben – indultunk el az iskola épülete felé. A vajszínűre festett falak békésen tűrték az idő múlását. A falak mindent tudnak, és mindenkit ismernek. Látják a legféltettebb titkainkat. Veszekedéseket, bukásokat, győzelmet, sikert, fájdalmat, sírást, forró csókokat, boldog kiáltásokat. Mindent ezek a falak őriznek, több generáció életét foglalják magukba. Nem általánosságban, pont ezek a vajszínű falak, melyeket már kitudja hanyadjára festettek újra. Az élet most zajlik; itt zajlik.

(Edward szemszöge)

Nem tudtam mit gondoljak. Ugyanolyan reggel volt ma, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Valami mégis másként alakult, mint eddig. Ültem a hintaszékben, a régi hintaszékben, amit még Forksból, a Swan házból hoztunk el. Édes illata volt, csak itt-ott halványan érződött Bella frézia illata. Hiányzott az az illat, bár feleségemnek most is csodálatos aromája van.

Igazából nem is a hintaszékkel van bajom. A körülöttünk kialakult helyzet, ami zavar. Nem értem, hogy miért nem hallom az új vámpírok gondolatait, mert az bizonyos, hogy vámpírok. Éreztem az illatukat, illetve, hogy nem éreztem benne vért. Csak az édes aromafelhő úszott körülöttük, de nem volt benne folyamatosság, nem kavargott semmi. A szívük nem vert. De hogyan álcázták magukat? Ha nem lenne ilyen jó a szaglásom és a hallásom, embernek nézném őket. Szőkésbarna, szőke, barna haj, a bőrük színe nem olyan krétafehér, mint a mienk, többüknek is napbarnítottnak tűnik. A szemük is más! Kék, barna, moha zöld! Ezt meg hogyan csinálták?

Nem értem, nem értem, nem értem! Mikor ott ültek a hosszúkás asztaluknál, olyanok voltak, mint egy teljesen normális család. Bár kicsit szebbek, és tökéletesebbek az átlagnál. A diákok gondolataiban nem volt félelem, mint mikor ránk néztek. Barátságosnak és melegségesnek tűnt ez a család. Egyszer volt valami más, az egyik fiúnak a gondolataiban találtam egy képet. Az asztaluk körül sűrű füstöt, sírköveket és vért látott. Csak egy pillanatra ugrott be neki ez a kép. Mégis valami más ez a család. Valami több.

Soha nem éreztem még ilyet. Zavart, hogy ők jobban tudják álcázni magukat, mint mi. Ráadásul a gondolataikat sem hallom. Mikor rájuk fókuszáltam olyan volt, mint egy fal mögül hallani valami halvány susmorgást. Nem értem, hogy miért?

- Edward! – jött be Jasper a szobába. – Kérlek! Leszel szíves lenyugodni? Olyan erősen kavarognak benned az érzelmek, harag, féltékenység, kíváncsiság. Alig bírok egyhelyben maradni.

– Oh, sajnálom Jasper. – mondtam, de az érzelmeimet csak egy picit tudtam gyöngíteni, még mindig fel akartak emészteni a kérdések. Most éreztem tudatlannak magamat. Eddig ilyen nem fordult elő velem.

– Edward! – szólt rám már hangosabban Jazz, odasétált hozzám, a vállamra tette a kezét. – Elég! – mondta, és teljesen lebénított. Kábának éreztem magamat, és sebezhetőnek. Akár egy narkós, aki túl sokat szívott.

– Majd én – jött be Bella, és az ölembe ült. – Megoldom Jasper – mondta szelíden és határozottan bátyámnak. Jazz sóhajtott, és elengedett.

Feleségem dereka köré tekertem karjaimat, gyengéden ringattam magunkat. Sokáig ültünk így, némán, gondolkodva. Sokban segített, hogy a közvetlen közelemben tudhattam Bellát, megnyugtatott a közelsége.

– Miért voltál annyira kiakadva? – kérdezte félénken kedvesem. – Nem szokott… - beharapta alsó ajkát. Ezzel meg tudott őrjíteni. Nem mondja tovább a mondandóját, fél megkérdezni valamit. Már akkor se szerettem, mikor ember volt, attól féltem, hogy elharapja a száját. Most ez nem történhet meg, de régi szokások nehezen tompulnak el. Főleg, ha sokat csinálja ezt a közelemben.

– Bella – sóhajtottam. – kérlek, mond el, mire gondoltál.

– Hát igazából… - egy pillanatra megállt, fürkészően nézett rám. - Nem szokott szükséged lenni Jasperre. Kevés olyan esetben láttalak, mikor az ő nyugtatására kellett, hogy sor kerüljön. Mondjuk, amikor előkerült, hogy Nessie és Jacob komolyabban együtt akarnak lenni, akkor megértettem. Én is féltettem a lányunkat, pedig Jake-ben száz százalékig megbízom. De most… Most semmi okod nem lenne rá. Nem fenyeget ilyen veszély, és… és én nem értelek téged. – Kutatóan nézett rám, várta a magyarázatomat. Én sóhajtottam és megpróbáltam nagy vonalakban összeszedni a mondandómat.

– Figyelj, nekem már évtizedek óta az a dolgom, hogy figyelmeztessem a családot, ha baj közeleg. Most leginkább az zavar, hogy nem tudom valóban baj van-e. Gondolom te is észrevetted az új jövevényeket az iskolában. – Hevesen bólogatott és folytattam a mesémet. – Nyilvánvaló, hogy többek, mint normális emberek. Éreztem az illatukat, biztosan vámpírok. Nem hallottam a szívverésüket sem, és ez még inkább arra a következtetésre juttatott, hogy ők is azok, mint mi. Elvileg ilyen esetben az lenne a protokoll, hogy minél gyorsabban szedjük a sátorfánkat, mert nem akarunk bajt. De ahogy a magatartásukat figyeltem, ők sem akarnak konfliktust közöttünk. Ezek a vámpírok nem veszélyeztetik a lebukásunkat, hiszen sokkal jobban álcázzák magukat, mint mi. Láthattad a szemüket, szürkéskék, zöldes barna, sötétbarna. Nekünk szinte teljesen egyforma, barna. Nem értem, hogy egy vámpírnak hogy lehet ilyen szeme. Vagy! Nézted te a bőrüket? Egyiküknek sincs olyan hófehér bőrük, mint nekünk. Teljesen emberiek! Halványbarna, van egy lány, akinek egészen halvány a bőre, de az is olyan, mint neked volt. Teljesen emberi. A legborzasztóbb pedig az, hogy nem hallom a gondolataikat. Érthetetlen suttogás egy vastag fal mögül. Körülbelül így tudnám jellemezni. Meg tudok őrülni ettől. Miért és hogyan csinálják? Most akkor veszélyt jelentenek vagy nem? – fakadtam ki és a kérdések súlyosan repkedtek a levegőben.

Bella némán nézett engem, láttam a szemében gondterhelt arcomat. Nem voltam emberi. Egy furcsa félmosoly húzódott Bella arcára, majd hozzám hajolt egy csókért. Készségesen fordítottam magam felé, ajkai finoman mérték fel az enyémeket. Puhatolózva csókolt, nem olyan szenvedélyesen, ahogy éjjel. Finoman csókoltam vissza, a lehető legnyugodtabban. Éreztem, hogy ezzel kedvesem cselesen próbált elterelni a gondjaimtól és nem is ellenkeztem. Kezeim a derekán pihentek, míg ő az így is kócos hajamba tűrt. Simogattam a hátát, élveztem a közelségét. Hirtelen Bella olyan pontra tapintott a nyakamon, amit még Esme szigetén fedezett fel. Ez a mozdulat heves forrósággal töltött el és belemarkoltam feleségem combjába. Kezeim már a vékony fölsője alatt kalandoztak, s ő is egyre lejjebb simogatott.

– Ne – nyögte, de csak egy pillanatra szakadt el tőlem és éreztem, ahogy a pólóm alá nyúl. – Kérlek ne! – szólt ismét hozzám, de kecses derekával az ágyékom felett körözött, ezzel semmisség téve szavait. Hajába túrtam és mélyen beszívtam kábító illatát.

– Most ne! – mondta határozottan és már nem találtam a karjaimban. Szemvillanásnyi idő alatt az ajtóhoz állt, keze a kilincsen volt. – Kérlek, Edward! – nézett rám kérlelőn.

– Rendben – sóhajtottam és felálltam. – A ruhád – szóltam Bellára, aki úgy festett, mint egy csapzott kiskutya. Megigazgatta apró szoknyáját, lehúzta a felsőjét, és beletúrt a hajába. Ujjaival fésűt formálva igazgatta barna tincseit.

– Ne nézz így! – mosolygott durcásan. – A tied is így néz ki. – vigyorgott. Én csak megrándítottam a vállamat és feleségemet megkerülve kiléptem a szobából. Lementem a földszintre, ahol a konyha volt. A falak halvány sárgára voltak festve és Carlisle képei voltak felaggatva rájuk. A légcsőfordulóban volt felakasztva apám keresztje. A lépcsőről látni lehetett a vajszínű kanapét. Szemben vele a falon hatalmas Plazma TV, a lépcső mellett a nappali szélén a zongora. A konyhát és a nappalit egy széles folyosó kötötte össze. Két ajtó nyílt erről a folyosóról, ami nem volt hosszabb négy-öt méternél. Jobb oldalra a spájz nyílt, igaz, hogy nincs túl sok szükségünk rá, de Nessie-nek kell a változatosság és a látszatot is fenn kell tartanunk. A baloldalra nyíló ajtó mögött egy lépcső volt. A lépcső levezetett a ház alá, ahol a garázs helyezkedett el. Szép nagy ez a helység is, a ház egyik fala alatt van a garázsajtó, onnan tudunk reggel elindulni, vagy oda érkezünk délután.

A konyha otthonosan volt berendezve, a közepén egy nagyobb méretű pult, körülötte magas székekkel. A pult fekete márványból volt, a konyhában a fekete és a fehér szín dominált. A szekrények fehérek voltak, míg a pultok, a sütőlap fekete márványból.

Renesmee a középen lévő pult mögött ült, és a müzlijét kavargatta.

– Jó reggelt! – köszöntem neki és egy puszit nyomtam az arcára.

– Neked is – mondta unottan, majd egy cetli felé bökött. – Van itt neked valami.

Felvettem a papírdarabot, és elolvastam Alice gyöngyírású üzenetét.

„Nessie unatkozik, próbáld meg egy kicsit felfrissíteni a napját. A bankkártyám a fiókban van… Te pedig nem fogsz ma iskolába jönni és Bella sem. Láttam. Élvezzétek a napot, majd jövünk!

Puszi: Alice”

– Nessie! Mihez lenne kedved ma? Ha már úgyis lógsz a suliból. – kérdeztem.

– Nem tudom, semmihez. – válaszolta miközben kavargatta a müzlit. Gusztustalan illata volt, nem csodálom, hogy nem füllött a foga hozzá.

– Nem lenne kedved egy vásárláshoz? Vehetsz bármit – ajánlottam, mire felkapta a fejét.

– Bármit? – kérdezett vissza csillogó szemekkel.

– Kicsim, földrészt, vagy várost nem vehetsz. De ruhákat, cipőket sőt, ha van kedved, akkor délután nézünk neked egy kocsit is. Viszont előtte ezt meg kell enned! – mutattam a reggelijére.

Fejcsóválva sóhajtott, majd kelletlenül belapátolta a müzlit. A kezébe nyomtam Alice bankkártyáját, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Kiment a konyhából, bronzos árnyalatú haja lengett utána.

– A Kia-t vidd! – szóltam utána, és bár becsapódott a lépcsőajtó, biztos voltam benne, hogy hallja.

– Nessie? – kérdezte Bella.

– Igen. Vásárolni ment – tájékoztattam, miközben a mosogatóba tettem az üres müzlis tálkát.

– Hé! És nekem miért nem szólt senki? – játszott kedvesem durcásan.

– Itt hagytál volna ebben az óriási házban teljesen egyedül? – vettem fel a kesztyűt és riadt szemekkel néztem rá.

– Hát… az attól függ. – somfordált közelebb hozzám. Én a karjaimba zártam, és mélyen beszívtam mámorító illatát.

– Pontosan mitől? – puhatolóztam. Ő az ajkaim után kapott és szenvedélyesen megcsókolt. Nem engedtem el, soha többé nem akartam elengedni. Boldogan gondoltam arra, hogy egy teljes napig egyedül leszünk, aztán már nem tudtam másra gondolni, mint az őrjítő illatra és Bella ingerlő mozdulataira. Egyik kezemmel a derekát simogattam, másik kezem a felsője alatt kalandozott. Az ő vékony kezei is a felsőm alatt jártak, majd egy határozott mozdulattal letépte rólam azt.

– Ettől – suttogta egy elfeledett kérdésemre, majd ingerelni kezdte azt a pontot a nyakamon és testével nekem feszült. Nekem teljesen elborult az agyam, csak Bellát láttam semmi mást. Csak őt éreztem, mindenhol ő volt. Letéptem róla a felsőjét, így gyönyörködhettem csodálatos felsőtestében. Egy hirtelen mozdulattal felültettem a pultra, kezeim szabadon mozoghattak, finoman masszíroztam melleit. Ő a hajamba túrt, és közelebb húzott magához. Szenvedélyes csókot kaptam tőle, mely nem pont volt a beszélgetés végén. Ösztönző erő volt, s szinte ezzel adott engedélyt az együttlétre. Letéptem a melltartóját, a finom anyag reccsenve adta meg magát. Forró csókokkal halmoztam el, s heves lihegése erőt adott. Egy pillanatra elkapta a fejemet, lejjebb csúszott a pultom, lábait a derekam köré kulcsolta. Kezével a hajamba túrt, miközben csókolóztunk. Az én kezeim is a haját térképezték fel, majd lejjebb csúszott és a nyakát simogattam. Elkapta a kezemet és az arca elé húzta. Mélyen beszívta az illatát, majd a kezemet kezdte csókolgatni. Apránként haladt a kézfejemről az alkaromra, miközben én a nyakát csókolgattam. Ahogy egyre lejjebb hajolt, éreztem hajának bódító illatát. Úgy hatott ez rám, mint a drog. Kiürítette a fejemet, és csak ő számított. Mellkasomat csókolgatta, miközben felébredtem egy pillanatnyi kábulatból. Felhúztam, hogy fejünk egy magasságba kerüljön. „Szeretlek” suttogtam, és egy édesen mámoros csókban olvadtunk össze. Nyelve a szám minden négyzetcentiméterét megízlelte, édes ajkai finoman mozogtak az enyémeken. Összhangban voltunk, ugyanakkor mindkettőnk más utat járt. „Akarlak Edward” nyögte Bella és még erősebben kapaszkodott belém. „Most” nyögött, és éreztem, hogy elborít a forróság. Letépte rólam a nadrágot, s a szoknyájától is megszabadult. Körkörösen simogattam a combját, próbáltam lassítani, élvezetesebbé tenni neki. Én is a tűrőképességem szélén voltam, s csak egy pont választott el az őrjöngéstől. Leszakította rólam a bokszeremet is, miközben finoman a nyakamba harapott. Ez a játékosan szenvedélyes gesztus kiverte a biztosítékot, hörgő vadállatként téptem le róla a bugyit. Erősen, kíméletlenül tettem magamévá, mire ő hangosan felsikított. A józan eszemet teljesen elveszítettem, csak az ő mozdulataira, nyögéseire, apró sikolyaira figyeltem. Vékony derekát körkörösen mozgatta, s az extázis felé sodort minket. Csatlakoztam hozzá, kezeimmel a mellét és a derekát simogattam. Egy-egy mozdulatával, egy-egy lökésével egyre feljebb tornázott bennünket, éreztem, amit ő, s majdnem a csúcson voltunk már. Szinkronban mozogtunk és végül én tettem pontot az i-re. Sikoltott, majd teste lassulni kezdett és az élvezet lenyugodott. Én is süllyedtem, mámorosan, boldogan. „Szeretlek” sóhajtottam. Bella szintén kábán válaszolt „Én is. Örökké.”

Miután elváltunk fel akartam venni a nadrágomat, de csak cafatokban találtam meg. Nem is emlékeztem, ez vajon mikor ment tönkre.

– Mit szólnál egy kis nyugalomhoz? – kérdeztem feleségemet, aki éppen a szoknyáját vizsgálgatta, illetve, ami megmaradt belőle.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza egy csalfa mosoly kíséretében.

– Hunyd be a szemed! – utasítottam, mire készségesen lecsukta szemeit. Felkaptam, és felszáguldottam vele a harmadik emeletre. Itt volt a jakuzzi és a „nyugizó” sarok. Beleültettem a forró vízbe, mire azonnal felpattantak a szemei.

– Hé! – fogta meg a kezemet és belerántott a vízbe. Nevetve várta, hogy előbukkanjak. Ám ez bosszúért kiáltott, így lehúztam a medence aljára. Egy csókot nyomtam a szájára, majd a felszínre indultam. Kényelmesen helyezkedtem el a medencében kialakított fotelben és vártam, hogy Bella is felbukkanjon. A medence túloldalán bukkant fel, durcás arccal ült le.

– Ez gonosz volt Edward! Csurom víz lett a hajam! – tettetett duzzogással fordította el a fejét.

– Ne haragudj édes! Ha akarod, később megszárítom neked – válaszoltam könnyedén. Könnyűnek is éreztem magamat. Bellával cicázni, önfeledten nevetni, mindennél többet jelentett nekem. Végre élvezhettem a mindennapok apró örömeit, kihasználhattam a világmindenség összes idejét. Enyém volt a világ, úgy éreztem mindent el tudok érni. Mindent, de csak akkor, ha Bella velem van. Nélküle semmit, vele mindent.

– Jaj, megtennéd? De drága vagy! – mosolygott kedvesem. – Esetleg nincs kedved kivasalni a kedvenc ingemet? Felporszívózni? Felmosni, letisztítani az üveget, elpakolni? Kocsit mosni, főzni, takarítani?

– Oké, oké elég lesz! – nevettem. – Mit kapok cserébe, ha kivasalom az ingedet? – húztam fel a szemöldökömet.

– Háát – somolygott cinkosan. – Az attól függ milyen szorgalmas leszel…

- Igen, akkor nagyon jó kisfiú leszek. Gyere, menjünk vasalni – mosolyogtam, és felálltam. Megfogtam a kezét, kihúztam a medencéből és körbetekertem egy törölközővel. Egyik részről, hogy ne vizesen másszon végig a lakáson, másrészt, (talán nagyobbik részt,) azért mert igen kívánatos volt, a vízcseppek gyémántként csillogtak a testén. Lehet, hogy ez az én férfiúi hiúságomnak is sok lenne egy napra.

Én is a derekamra tekertem egy törülközőt, megfogtam Bella karcsú kézfejét és elindultam vele lefele. Amilyen gyorsan száguldottam felfelé, olyan lassan andalogtunk le. Boldog voltam, és nem siettem. Nem hajtott semmi. Most is tele voltam vágyakkal, de ez most egy csöndes, lassan hullámzó tenger volt, nem pedig egy viharos, mindent elsodró erő.

Mikor beértünk a szobánkba rögtön elkezdett csörögni Bella telefonja. Idegesítő volt, azt hittem lecsapom a készüléket.

– Ne vedd fel. – néztem rá könyörgőn. Kedvesem beharapta alsó ajkát, hipnotizálva nézett rám.

– Légy szíves ne nézz így rám. – rázta meg a fejét, mint aki valamiféle kábulatból ébredt. Felvette a telefont, és lefagyott az arcáról a mosoly. – Igen. Máris. Egyedül? Mi? Nem, ebbe nem fog belemenni! Alice, kérlek! De… Mégis mit mondjak neki? Aj, Alice! – fújta ki a levegőt, és bennem egyre feljebb ment a pumpa. Valami rossz készülődik. Nagyon rossz. – Rendben, azonnal indulok. Oké, szia!

– Mi az? – követeltem, amint megszakadt a vonal. Alice nem véletlenül beszélt olyan halkan, hogy én ne hallhassam minden szavát. Dühhel gondoltam a húgomra, aki épp oly idegesítő volt, amilyen nagy a szája.

– Edward – mondta Bella gondterhelten a nevemet. – El kell mennem. Valami… valami történt Nessie-vel. Nem tudja pontosan Alice se, hogy mi, hiszen nem látja olyan pontosan, mint minket. Tudod, hogy csak egy halvány körvonal. Most az is eltűnt. Lehet, hogy csak Jacobbal van, vagy valami hasonló, de én félek! Mi van, ha mégse!

– Akkor induljunk azonnal! Keressük meg! – kezdtem kétségbeesetten a megoldást kutatni.

– Nem Edward! – tette a kezét a mellkasomra. Határozott volt, arca komoly. – Csak ÉN megyek. ÉN keresem meg.

– Mi? Miért? – Ezen teljesen kiakadtam. Én, mint az apja miért nem segíthetek a lányom keresésében?

– Alice… Alice azt mondta, hogy megsérülhet valaki, ha te is jössz. Nem akarom, hogy az a valaki Renesmee legyen. Kérlek, értsd meg. Egyedül megyek. – mondta komoly arccal. Magabiztos volt, a döntése szikla szilárd, hiába ellenkeztem volna.

– Rendben – sóhajtottam. Nehéz szívvel próbáltam elfogadni, hogy a húgom megpróbál kivonni ebből. Alice, ezért még számolunk! – Úgyis el kellene mennem, vadászni, vagy valami hasonló.

– Oké… - motyogta Bella. – Figyelj Edward, én… tényleg nem az én ötletem volt.

– Tudom – mondtam, majd egy puszit nyomtam az arcára. Felvettem magamra valami ruhát, azt sem tudtam mit halászok ki a szekrényből. Zoknit, cipőt a talpamra, aztán kiugrottam az ablakon. Repültem az erdőben, olyan gyors voltam, akár a szélvész.

Nem tudom dühös voltam-e. Vad voltam az biztos, hiszen szinte szárnyaltam a fák közt. Úgy is éreztem magam, mint egy madár. Gyors voltam, könnyű, és erőteljes. Semmi nem álhatott az utamba még jó ideig. Nem is tudom merre mentem, csak futottam és futottam. Az erdő hihetetlenül gyorsan haladt el mellettem, a zöld foltok is összemosódtak. Furcsa érzésem volt, azon felül, hogy haragudtam Alice-re. Mintha egy kicsit Bella is elárult volna. Bár logikus, hogy egy anya a gyermekét védi mindenekelőtt. Ez a legfontosabb a számára, nem kell, hogy ebbe is belekössek. Talán így a jobb. Talán van valami hosszú távú jelentősége annak, hogy én itthon maradtam. Talán nem kellene látnom most Nessie-t. Lehet, hogy Jacobbal van, és talán… amit el se merek képzelni, mert netalántán letépném Jacob fejét, esetleg úgy is együtt vannak. Jake, személyesen tekerem ki a nyakadat, ha a lányomat bemered mocskolni. Felmordultam erre a gondolatra, nem tetszett a dolgok állása. Eltűnt, eltűnt, eltűnt, eltűnt. Á, nem szabad tovább tornáznom az adrenalin szintemet, így is elég ideges vagyok. Valószínűleg más oka van annak, hogy Nessie nem látható, de Alice sem tökéletes. Talán csak rosszul látta, volt már rá példa, hogy hibázott. Mekkora galiba is lett belőle… Alice nem egy szent, tehát követ el hibákat. Például azt a hibát, hogy engem kivont ebből az akcióból. De sebaj, Alice hibázik, én pedig meg tudok bocsájtani. Időm, mint a tenger, legfeljebb jön nekem egy-két évtizeddel. Semmi az!

Belerúgtam egy kavicsba, messzire repült a lökéstől. Na, jó az a „kavics” egy elég nagydarab szikla volt… de szép ívesen repült. Illetve zuhant, lefelé. Egy szakadékféleséghez érkeztem, bár fogalmam sincs, mi lenne ez. Egy sziklaszurdok, homokos, köves talaj. Az erdőség fái még megkötik a földet, de ha a szél elhordja, akkor ott is ahol állok, levegő lesz. Valamikor szerintem egy folyó volt itt. Vájta a medrét, ami egyre szélesedett, az idő folyamán megsüllyedt. Most pedig ott tartunk, hogy egy szép kis szakadék előtt ácsorgok.

Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy lemegyek, de hirtelen egy szarvascsorda illatát hozta a szél az erdő felől. A folyónál is volt állat, de ha lemegyek itt a peremén, akkor biztosan zajt csapok, amivel elijesztem őket. Ezek a szarvasok könnyű prédák, szinte tálcán kínálják fel magukat. Egy időre kikapcsoltam az agyamat, hagytam hogy állatias ösztöneim eluralkodjanak rajtam. A szagok alapján tájékozódtam, a szívek egyenletes, lomha dobbanásai csak útmutatók voltak, akár egy jelző tábla. Ahogy pumpálták a vért, kívánatosan csörgedezett a kicsit savanykás nedű. Eltekintettem attól, hogy elég gusztustalan szaguk volt, és attól is, hogy igen gusztustalan állatok voltak. A vér illatától csillogó szemekkel, akár egy vad oroszlán, úgy vetettem rájuk magamat. Először a szarvasbikát öltem meg, annak volt talán a legszörnyűbb íze. Megpróbáltam csak a vér kellemes melegére figyelni, ahogy lágyan csorog a számban. Szívtam a nedűt, folyt belém az energia. Itt most, nem értem be egyetlen állattal, utána vetettem magam egy nőstény szarvasnak is. Gyorsan elejtettem azt is, nem volt nagy harc. A borotva éles fogaim gyorsan, keményen metszették át puha bőrét. Ennek kellemesebb íze volt, valamivel édesebb vére.

Miután végeztem az öldökléssel, teli hassal, és tiszta szívvel indultam visszafelé. Bár, hogy miért épp visszafelé azt nem tudnám megmondani. Teljesen fölösleges hazamennem, az üres ház fogadna. Inkább barangolnék még az erdőben, egy kicsit lenyugodnék a természetben.

Ismét futottam, bár korántsem olyan gyorsan, mint előzőleg. Mondhatni könnyedén kocogtam az erdőben. A fejem üres volt, nem akartam gondolkozni. Se a múlton, se a jövőn. Üresen szaladtam az erdőben, és valahogy nem találtam a helyemet. Végül egy tisztásra értem, itt minden sokkal békésebb volt. Nem olyan volt, mint a MI tisztásunk, ez kisebb, tojásdadabb alakú, szabálytalanabb. Ez más volt. Leheveredtem a fűbe, néztem a felhőket, ahogy hol megcsillan rajtam a napfény, hol a felhők elrejtették előlem a bűvös napsugarakat. Egy ideig ezzel foglalatoskodtam, majd a fűszálakat kezdtem számolni.

Pár óra múlva azonban idegen hang, és idegen gondolatok kúsztak a fejembe.

„Tulo herin holo mien gulm”- hallottam valami furcsa idegen nyelvet, majd a gondolatok eltűntek. Nem értettem ezt az egész helyzetet, sose történt ilyen. Valaki nem tudja kikapcsolni az agyát, az lehetetlen. Legalábbis élve biztosan nem. Érzetem az illatot, egy vámpír jár erre. Azonnal felpattantam, támadóállásból figyeltem a jövevényt.

– Nem akarlak bántani - szólt egy vékony hang a fák közül. Láttam a ruhájának színét, de az arcot nem tudtam kivenni, elrejtette egy fa. Narancsos színű anyag volt. – Leülhetek melléd? – kérdezte bizonytalanul és valami megrendült bennem. Megfagytam egy pillanatra, az arcom üres lett. Már miért ne ülhetne? Nem vagyon én vadállat! Se szörnyeteg!

Leültem lassan nyugodt mozdulatokat téve. Finoman bólintottam. Hirtelen a narancsos anyag eltűnt a szemem elől és a fa lombja rezegni kezdett. Az egyik ága megmozdult, kecsesen hajlott, egy csúszdát formált. A lány azon csúszott le, majd könnyed, táncos léptekkel jött oda hozzám.

Rájöttem, hogy nekem kellene udvariasnak lennem, de egy kicsit megbabonázott ez a dolog. A fák azért ennyire nem rugalmasak… Felálltam és a jobbomat nyújtottam.

– Elnézést kérek, hadd mutatkozzam be. Edward Cullennek hívnak. – A lány készségesen elfogadta a kezemet.

– Semmi gond. Michéla Gwathel. – mosolygott, majd egy puszit nyomott az arcomra. Meglepődtem, hogy milyen hirtelen milyen gyorsan a bizalmába fogadott. Ez vámpíroknál nem szokás. Bár, ha a húgomat vesszük alapnak, és beleszámítjuk, hogy a fák is milyen kecsesek… akármi lehet itt.

– Ez mi volt? Mármint nem akarok tolakodó lenni, de az a fa…? – kérdeztem, és talán először éreztem egy vámpír közelében tudatlannak magamat. Michéla felnevetett.

– Erre gondolsz? – kérdezte majd felemelte a kezét. Egy kört írt le a csuklójával, mire a fa lombkoronáját úgy forgatta meg, mint a csukló mozgása.

– Bámulatos – motyogtam.

– Köszönöm. – pukedlizett Michéla. – Frusztráltnak tűnsz. Mi a baj? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.

– Hát, igazából a család… Meg lenne egy-két kérdésem hozzád is – feleltem őszintén.

– Na, ki vele. – mosolygott, és lecsüccsent a fűbe.

– Igazából nem is tudom. Olyan furcsa szféra övez téged és a családodat. Érdekesek vagytok. Például – megfogtam a karját és az enyém mellé tettem. – nézd csak meg! Az enyém csillog, a tiéd nem. Miért? Vagy hogyan? Mert abban biztos vagyok, hogy egy normális vámpírnak csillog a karja. – néztem rá kíváncsi szemekkel.

– Nézz vissza a karunkra! – szólt csendesen. Bámulatos volt, most mindkettő csillogott. Nem értettem az egészet, valami boszorkányság lehetett. Bízom a szememben, és a memóriámban is! Ez nem lehet.

– Ezt meg? Hogyan? Mikor? – hebegtem. Nem találtam a megfelelő szavakat.

– Edward, kérlek, mond meg, hogy mit látsz rajtam. – utasított Michéla.

– De még nem válaszoltál – emlékeztettem.

– Ez a válaszom része, csak próbálok segíteni. Mit látsz rajtam? – kérdezte csöndesen.

– Hát, egy narancsszínű felsőt, egy fehér csipkés melltartót, egy farmert – válaszoltam készségesen.

– És most? – kérdezte sután. Tágra nyílt a szemem a csodálattól. A haja fel volt fogva, most nem omlott egyenletesen a hátára. Eltűnt a felső, és a farmer, helyette egy fekete mély dekoltázsú kivágott hátú estélyiben jelent meg előttem. Nem moccant meg, a karja még mindig ott feküdt az enyém mellett, csak most egy fekete kesztyű fedte.

– És most? – kérdezte ismét, és a kesztyű eltűnt ruhástul, mindenestül. Most a haja platinaszőke lett, egy Barbie babához lehetett volna hasonlítani. Rózsaszín felső, farmer rövidnadrág. Hosszú, karcsú lábak.

– És most? – a kép visszaváltozott az eredetivé, a narancs felsőben, farmerben, melltartóban volt.

– Ezt meg hogyan? – kérdeztem rögtön. Csak megrázta a fejét, de nem válaszolt. Titok. Még egy titokra bukkantam, így az egész család egyre rejtélyesebb lett. Sajnos volt egy olyan sanszom, hogy erre titokra nem fog egyhamar fény derülni.