Éles sikoly rázta meg az erdőt. A békés vadak felriadtak, s a bujdosó állatok megfagytak félelmükben. Az apró szívek egy ütemet kihagytak, majd az előző százszorosával vertek. A félelem felfokozta érzékeiket, riadtan kémlelték a lenyugvó Nap sárgás sugarait.
Ez nem csak egy egyszerű sikoly volt. Vérfagyasztó, olyan, ami szíven üt. Egy halálsikoly. Kíméletlen világban élünk, és meg kell hagyni, itt a természet törvényei vannak hatályban. A nagy hal megeszi a picit. Sajnos alkalmazkodnunk kell, hogy legyen esélyünk megélni a holnapot. A túlélés törvényei kegyetlenek, de alkalmazkodnunk kell. Vagy én, vagy ő.
Émelyítően édes illat, és vöröses füst terjengett az erdőben. A pici szívek kezdtek lenyugodni, és egy bagoly lustán huhogott mellettem. Igen, mellettem és nem felettem. Én is a fán gubbasztottam, akár a madár. Kívülről egy félénk kislánynak tűnök, aki valami rossz álom miatt mászott fel a tölgyre. A helyzet viszont teljesen más. A valóság elől menekültem el, ide a természet közepébe. Körülöttem minden él, és minden nyugodt. Nem úgy, mint egy kilométerre tőlem, ahol épp valakit máglyán égetnek el. Nem néztem meg túlságosan magamnak, hiszen éreztem, hogy Alex meg fogja őt ölni. Nem akartam, hogy az arca ott kísértsen a gondolataimban még pár órán keresztül. Láttam lobogni vörös haját, ahogy üldözőbe vette Alex. Segítenem kellett volna. Nekem is üldöznöm kellett volna, akár a többiek, hogy hasznos tagja lehessek a klánnak. De ez nem én vagyok.
Érzem, hogy Minerva elégedett. Tehát sikeres volt az akciójuk, és nem zavar a Vörös többé. Minerva az ikertestvérem, és valamiféle érzelmi kötelék van köztünk. Több mint egy átlagos testvérpár közt. Érzem, ha szomorú, ha boldog, ha fáj valamije, és most is, hogy elégedett. Azt hiszem, most már mennem kellene. Visszamenni hozzájuk, és megbeszélni az iskolával kapcsolatos dolgokat. Ki melyik osztályba menjen, satöbbi.
A kezemmel egy hullámot írtam le, és az öreg tölgy ága (amin én éppen ültem) szintén egy hullámot írt le. Lecsusszantam a fáról, és nekivágtam az erdőnek. Ezt a képességemet még a Red Eye Gimiben tanultam. Egy akadémia, iskola a vámpíroknak; itt lehet több fizikai fejlesztésű képességet elsajátítani. Emlékszem, egyszer valaki repülni akart tanulni, és az egyik tanár kivágta az ablakon, „hadd repüljön” felkiáltással. Én tudom mozgatni a természetet. Például egy állatot arrébb tudok rakni az utamból úgy, hogy nem érek hozzá. Még nem tökéletes ez a képességem, de fejlesztgetem. Most még mutatnom kell a kéz, vagy lábmozdulatot. Ha kitartóan gyakorolok, akkor, ha elképzelem, akkor is sikerül, nem kell mutatnom a mozgást.
Gyorsan szaladtam, se perc alatt odaértem a többiekhez. A tűz körül álldogáltak. Minerva egy kövön ült, és nézte a lángokat. Barna haja lágyan omlott a vállára, azzal játszadozott. Levédia vörös szeme csillogott, ahogyan a Vörös maradványai lassan hamuvá váltak. Alex egy kézfejet dobott a tűzre. Mint egy szikra, bordó pukkanást lehetett hallani, és látni, majd a kézfej piros füst formájában távozott a levegőbe. Az édes illat itt volt a legerősebb, itt égett a halotti máglya. Leültem Minerva mellé, és néztem a lángokat, ahogy felfelé, az égbe tartottak. A füstöt, ami szintén felszállt.
Merre vannak az angyalok? Fent a mennyben, ahova a pokol füstje száll? Valóban ott lenne a mindenható, és az angyalok? Nem igazán tudom, vagy értem a logikáját. Jó volna azt hinni, hogy ott fenn van a megváltás, a béke. De hiába próbálom magamra erőltetni a hitet, és a reményt, valamiért nem megy. Nincsen semmilyen biztosíték, se támpont, ami alapján elindulhatnék.
– Min filozofálsz? – fordult felém Minerva. Ruhájának édes illata volt, akárcsak a füstnek.
– Semmi különösön. Igazából teljesen felesleges, mert nem kapok rá választ. – rántottam meg a vállam. Megszorította a kezem, bátorítani próbált. Hálásan néztem rá, és reméltem érzi, hogy sikerült valamelyest megnyugtatnia.
– Meg kellene beszélnünk a gimivel kapcsolatos dolgokat. – Jött oda hozzánk Levédia. Szőke haja csillogott a lángok piros fényében. Alex még megpiszkálta a tűzet, és Minerva másik oldalára ült. Levédia a klánunk vezetője. Ő a legtapasztaltabb, és a legidősebb – mármint vámpírévekben-. Alex elég hallgatag. Igazából nem beszél túl sokat, és valahogy mindig egy világfájdalmas kifejezés ül vonásain. Alig látom mosolyogni. A szeme, mint az étcsokoládé olyan mély, keserű, mint egy régi szerelem. Szomjas ez bizonyos, de valamiféle önsanyargató életmód miatt, mindig az utolsó pillanatban megy el vadászni. Keveset iszik, de erős, és magas. Egyszer tettem egy kísérletet a beszélgetésre, hogy megtudjam, mi miatt emészti magát, de nem volt hajlandó elmondani.
– Én Michélával maradok! – jelentette ki Minerva, mire oldalba böktem.
– Rám fogsz unni! – figyelmeztettem nevetve.
– Rendben, akkor a csajok együtt maradnak. Én eggyel felsőbb osztályba akarok járni. Végzős leszek. Ha megfelel, lehetnénk osztálytársak, Alex. – Fordult a fiú felé.
– Persze, semmi akadálya. – köszörülte meg a torkát Alex. Kisöpörte szeméből barna haját, és felállt. Nézte a füstöt, ami felfelé, és kissé nyugatra terjengett. Vitte a hírét a Vörös halálának.
- Alex, együtt kellene maradnunk. Tudod, hogy milyen nehéz Milának szuggerálni a másított valóságot. – Minerva aggódott, hogy valami rosszul sülne el, és aztán a Volturival kell számolnunk.
– Nézzétek, zökkenőmentesnek kell lennie a bemutatkozásnak. – erősen rám sandított Levédia, és én azonnal vettem a lapot. Kettős jelentése volt a dolognak. Az első, hogy ne hibázzak, és mindig kontroll alatt tartsam őket. Az én feladatom megóvni a klánt. Van egy olyan különleges képességem, ami megvéd mindannyiunkat a kíváncsi szemektől. Szabadon mozoghatunk a városban, annak ellenére, hogy nomád életmódot folytatunk. Én manipulálni tudom az embereket, a tudatukat. Ha bejövünk az osztályba, én kontroll alatt tartom az agyukat. Azt látják, amit én akarok. Mondjuk, ha egy szakad farmerben, és egy sötétkék pólóban jövök be, de azt akarom, hogy kisestélyiben lássanak, akkor abban fognak. Csak el kell képzelnem. A lényeg az, hogy a szemünket eltakarjam. Ne lássák a vörös szikrákat benne, és a napra is kimehetünk, hiszen én fehérnek láttathatom a bőrünket. Hiába csillogunk, senki nem veszi észre. Tökéletes védelem, amit én tudok biztosítani a klánnak. A Gwathel klán tagja lenni nem egy egyszerű dolog. Hát remélem, ezzel a csekélységgel kiváltom magam a nyers gyilkolászás alól. Persze a vadászat teljesen más. Levédia válogatósnak szokott engem becézni. Nem ölöm meg az első szembe jövő embert. Gyerekeket, öregeket nem gyilkolok. Olyanokat keresek, akiknek nincsen esélyük. A donorvér ugyanolyan laktató, akár az élő vér. Kórházba járok vadászni, és ez elég bizarr. Legalábbis szerinte. Én másképp látom, és igazából nem gondolom helyesnek az emberölést. De nincs meg a kiút, ami logikus, és elviselhető lenne, így nem marad más lehetőségem. Ölök.
– Sophie merre van? – kérdezte Minerva.
– Elment vadászni, hogy mikor hétfőn kezdünk, ne kelljen a határait feszegetnie. Tudod, milyen mimózalelkű. Mindegy, nemsokára jön. Hauxley-ban lesz a házunk, kint a város szélén. Nem zavarunk senkit, és minket se zavarnak – mondta elégedetten Levédia. Kíváncsi lennék, vajon ezért a luxusért mennyit fizethetett. Tudom, hogy a pénz itt nem számít, hiszen ott vannak a dollármilliárdos bankszámlák, szétszórva a Földön, meg hát egy vámpír akinek nem lehet nemet mondani a milliók sem számítanak, de azért mégis. Ötszáz év azért hosszú idő, akárhogyan is nézzük. Jár neki némi elsőbbség.
– Ja, tényleg… - motyogta Minerva. Szerintem mindjárt visszaér.
A természet segít - engem legalábbis – a tájékozódásban. Hallom, ahogy a föld megremeg, mikor egy vadcsorda felénk közeleg. Megérzésem szerint Sophie nemsokára visszatér. Akkor végre hazamehetünk a házba.
Minerva most kivételesen jól van. Máskor elég önveszélyes szokott lenni. Olyan egyik nap még jól van, és nevet, meg örül, a másikban pedig már a saját bőrét harapja szét. De ez ő. A családban nem ő az egyetlen, aki érzelmi világa nem igazán stabil. Sophie nagyon csendes, és a saját kis világában él. Ő nálunk az új lány. Öt éve a klán tagja. Mi a kezdetektől együtt vagyunk. Minerva, és én a Red Eye gimiben ismertük meg Levédiát, és Alexet. Azóta vagyunk együtt. Sophie az előző lakhelyünkön csatlakozott hozzánk.
Közben a csillagok az égen újra tisztán látszottak, és a vörös hamvainak erős és intenzív illatán kívül semmi nem emlékeztetett, hogy esetleg valami történt volna itt. A hamut messzire elhordta a szél. A felperzselt fű helyén hamarosan új fog zöldellni, és a vörös létezésének még csak emléke sem marad.
Közben a rét másik feléről egy alak kezdett közeledni. Megismertem. Sophie jött meg a vadászatból. Szemei üresen, szenvtelenül, és gyönyörű karmazsinvörösen csillogtak.
- Elintéztétek? – Nézett Levédia szemébe.
- Elintéztük. Már csak téged vártunk. Menjünk vissza a házhoz. Szedelőzködjünk, és induljunk Hauxley-ba. Hétfőn fel kell vennetek az órarendet, nekem pedig el kell intéznem a papírokat, hogy senki ne fogjon gyanút. Ma péntek van. Van két napunk, igyekeznünk kell. – Levédia tekintélyt, és alázatot parancsoló volt. Mindenki azt tette, amit kellett, és amit parancsolt. A klán érdekében, és a zökkenőmentes élet érdekében meg kell tennünk mindent.
Elindultunk vissza a mostani házba. Már eladtuk. Elméletileg már üresnek kellene lennie, viszont a bőröndök még mindig ott sorakoztak az előszobában. Sietnünk kellett, de végül is egész este fenn fogunk maradni, és bőven oda tudunk érni Hauxley-ba.
A futás mindenkit lenyugtatott. Minerva, és én szorosan egymás mellet futottunk. Nagyon erősen kötődünk egymáshoz. Már emberként is nagyon kötődtünk egymáshoz, most pedig ez a kötődés még erősebb lett. Végül is kihez, ha nem egymáshoz kötődjünk?
Fél óra sem kellett, és a házhoz értünk. Mindannyinkon érződött a vörös máglyájának illata. Elmentünk megfürdeni, majd mikor mindenki kész lett összeszedtük a dolgain, a bőröndöket beraktuk az autóink hátuljába, és végre indultunk. Mivel mind imádtuk a gyorsaságot a legtöbbünknek sportkocsija volt. Alex egy tűzpiros Ferrarit vezetett. Levédiának ezüst kocsija volt, egy csinos Mercedes. Sophie egy királykék Porsche volánja mögött ült. Minerva, és én ebben különböztünk. Persze van még sok dolog, amiben mások vagyunk, de az autó nagyon ilyen pont. Nekem az egy személyes tér. A kocsi az enyém, és senki másé. Én egy fekete, itt ott felturbózott Ford Mustang Shelby-vel furikáztam, míg ő egy hollófekete Aston Martint vezetett.
Mint a puskagolyó lőttek ki egymás után a kocsik a garázsból. Bár nekem általában sikerül megakadályoznom, hogy a szemünk színe, a bőrünk csillogása látsszon, ilyenkor szétszakítva egymástól még az én erőm sem tudja mindegyikőjüket megvédeni. Mindannyiunk ablaka sötétített volt, hogy még véletlenül se lásson be senki.
Másnap hajnalra oda is értünk Hauxley-ba. Levédia vezetett minket el a házig. A ház már jóval kívül esett a város szélén. Tényleg nem fognak háborgatni minket. Legalábbis reméljük, hogy nem.
A ház gyönyörű volt. Hatalmas háromemeletes ház volt. Gyönyörű fehér falakkal, és üvegfalakkal párosítva. Levédia elénk állt, és mi körben elhelyezkedve vártuk mit fog mondani nekünk.
- Itt vagyunk. Ez lesz az új otthonunk. – Előhúzott öt kis ezüstös kulcscsomót. Mindenkinek dobott egyet belőle, és mi azonnal rájöttünk. Ezek a ház és a szobáink kulcsai. – A földszinten van a nappali, egy icipici konyha látszatnak, és az én szobáim. A középső emelet Sophie, és Alex lakosztálya. A legfelső emelet az ikreké. – Mindenki egyetértően bólintott.
- Akkor. Most négy év itt? – Dőlt a kocsijának kelletlenül Minerva.
- Igen. – Szólalt meg Levédia.
- Remélem, meglesz a négy év. – Mormogott Alex.
- Ha nem vadászunk a közelben, és vigyázunk, hogy ne legyenek balesetek, és figyelünk Sophie, és Michéla reakcióira, és a halott nyelven beszéljük, a vámpíros dolgokat azt hiszem minden rendben lesz. – Mondta Levédia, majd hosszú szőke haját hátra dobva elindult a ház bejárata felé. Mi készségesen követtük. Sorban haladtunk az ajtóig.
A ház belülről sokkal szebb volt, mint kívülről. Tágas, és nyitott nappali. A falon egy hatalmas síkképernyős TV, egy gyönyörű modern krémszínű kanapé, ízléses dísztárgyak, egy szép fehér szőnyeg, tölgyfapadló. Továbbmentünk, és megnéztük a ’’látszat konyhát’’, amit egyáltalán nem használunk, de mivel én még azt is elérem, hogy vámpírnak se tűnjön fel, hogy mi is azok vagyunk ezért a látszatot tartani kell.
A lépcső egy külön lépcsőházban volt. A fala üvegből volt, és szabadon sütött be a holdfény. Fent a második emelet olyan volt, mint két külön világ. Csak egy kis folyosó, az egyik felén is egy, és a másik felén is egy ajtóval. A bal oldali ajtó Sophie lakosztályába vezetett. Egy saját szoba, fürdőszoba, és egy kisebb gardrób. Minden, az ezüst, az arany, a fehér és annak árnyalataiban játszott. Az egész szoba gyönyörűen be volt rendezve.
Jobb oldalt volt Alex lakosztálya. A szoba a fekete, a szürke, a fehér és a krémszín színeiben pompázott. A falon egy síkképernyős TV az íróasztalnál egy laptop. Egy saját kisebb gardróbbal, és fürdőszobával.
A mi szobánk volt a legfelső emeleten. A lépcsőkön tovább haladva, ismét két ajtóval találtuk szembe magunk. Minerva szobája volt jobb oldalt, az enyém pedig bal oldalt. Minerva szobájában a kék, és a fehér színek domináltak.
Az én szobámba belépve hirtelen úgy éreztem otthon vagyok. Igen. A falak több mint fele üvegből volt. Gyönyörű volt, mert itt a harmadik emeleten a hold akadálytalanul süthetett be a szobába. Nem csaptam fel a villanyt. Még a nap sem kelt fel. Így korahajnalban, mikor a nap még nem zavarja el a holdat az égboltról gyönyörű volt. Szerettem ezt a napszakot. Olyan nyugodt volt, mégis érezni lehetett, hogy kezdődni fog valami. A levegőben van ilyenkor, hogy még tart valami, és nemsokára vége szakad, és valami új jön a helyére.
Az elrendezése otthonos volt. Olyan, pont nekem való. A halványsárgás falak üresek voltak, várták, hogy belakhassam. Képeket függeszthetek a falra, órával díszíthetem, vagy akár kopáron is hagyhatom. Hatalmas ágy terpeszkedett a legnagyobb falfelület mellett. Szemben, és az ágytól jobbra üveg volt, a narancsos ágytakarót megvilágította a sápadt holdfény. Piros párnák dobták fel az ágyam unalmas hangulatát. Megakadt a szemem, a szívecske alakú párnán. Éreztem, ez lesz a kabalapárnám. Nagyon szeretem a szívecskés dolgokat, ha már az életben kevés szerelem jutott, az álmaimba hadd legyen szerelem.
Az ajtó mellett egy hatalmas íróasztal terpeszkedett. Meg kell mondjam, még nem vol ilyen hatalmas szobám. Minden elfért, és tökéletes harmóniában fedték egymást a dolgok. Sugárzott belőle a pozitív energia, jó volt bejönni, kellemes érzés végignézni a bútorzaton. Kicsit tinis, kicsit kedves, fiatalos, de művészi. Egyszóval nekem való. Bár ez két szó lett, na de mind egy. Senki sem szól le érte.
Kuncogtam magamban, miközben végighúztam a kezemet az íróasztalomon. Cseresznyefa, erős, és kényelmes. Az asztal jobb oldalát egy rózsaszín laptop foglalta el, a közepén egy kislámpa, ez a narancssárga és piros közti árnyalatban pompázott. A lámpa mellett egy bögrében találtam pár darab tollat, és ceruzát, de az asztalom igen-igen üres volt. Be kell laknom. A fiókokat is kinyitogattam, hátha akad benne valami.
A legkisebb fiókban találtam egy fekete dobozkát. Nem, nem is doboz volt, valamiféle textilanyag volt az. Kivettem, és kinyitottam. Elégedett vigyorra húzódott a szám, mikor kicsusszant belőle egy elegáns fekete külsejű IPhone. Boldogan gondoltam Levédiára, és gondolatban puszit nyomtam az arcára. Majd valahogy viszonoznom kell ezt a rengeteg kedvességet, és odafigyelést, amit tőle kapok.
Befejeztem az íróasztalom feltérképezését, így leültem az ágyamra. Elégedetten, talán még azt is megkockáztatom, hogy boldogan sóhajtottam egy nagyot. Ez az új otthonunk.
A nap nem hagyott sok időt a holdnak. Felkelt, és beragyogta az égboltot. A felhők alja rózsaszínűre változott a napkeltében. Mint festett vattacsomók úsztak az égen a felhők. Szombat van. Hivatalosan is. Ma Levédia elmegy elintézni a papírokat. Ma be fogunk robbanni a köztudatba. Mosolyodtam el. Elmegyünk vásárolgatni, meg hasonlók. Kicsi város ez. Minél hamarabb lecseng az érkezésünk híre annál biztonságosabb. Nehezebb rejtegetni valamit, amikor mindenki árgus szemekkel figyel.
Ma elmegyünk, és veszünk pár dolgot. Hifit, CD-ket, ruhákat, de először azt hiszem, el kellene rendezni a szobát. Be kellene lakni. A könyveimet, a ruháimat be kellene pakolni. Lerohantam a lépcsőn, és behajtottam a kocsim a tágas garázsba, ami a ház másik felén volt. Egy külön erre a célra épített kis házikó, amiben mind az ötünk kocsija kényelmesen elfért.
Kivettem a bőröndjeimet, és felmentem a szobába. A második emeletre érve Sophie-ba botlottam, aki épp kilépett a szobája ajtaján.
- Jó reggelt Sophie. – Mosolyogtam rá.
- Jó reggelt Mila. – Intett felém. – Azt hiszem nekem is be kellene pakolni. – Mutatott a bőröndjeimre.
- Hát igen. Berendezkedek egy kicsit. – Mosolyogtam rá.
- Figyeljetek! – Kiabált fel Levédia. – Ma el kellene menni a városba egy kicsit. Tudjátok amolyan bemutatkozónak. Minél hamarabb le kell, hogy csengjen az új lakók story. Menjetek, vigyétek el a hitelkártyát. Vegyetek magatoknak dolgokat. Ruhákat, akármit. Csak menjetek emberek közé. Én addig elintézem a papírokat.
- Rendben! – Kiabált le mindenki egyszerre.
- Akkor majd később. – Mosolyogtunk egymásra.
Felmentem, és letettem a bőröndöt. Leszaladtam még a kocsiban maradt dobozokért, amiben a könyveim, és az egyéb más kacatjaim vannak. Felmentem, és kipakoltam a könyveket. Levettem a polcról a vázát, és a tálat, és az éjjeliszekrényre tettem. A polcokra pedig beraktam a könyveim, és a CD-im.
Minerva most jól volt. Érezem, hogy valamennyire boldog. Bár nála nem lehet tudni. Elég ingatag szegény. Nagyjából olyan, mint a tenger, és az időjárás. Egyik pillanatban nyugodt és barátságos, majd egy pillanat alatt dühöngő vaddá, vagy fájdalommal teli benshivé válik.
Sophie, és Alex olyan egy cipőben járnak. Egyik sem igazán szeret vadászni. Rettentő sokáig sanyargassák magukat, és csak akkor mennek el vadászni, ha tényleg nincs más választás. Volt amikor Sophie, és Alex majd két és fél hétig nem vadásztak. A klán elég bolondnak tartja őket, mert szembe akarnak szállni önmagukkal. Én is megpróbáltam. Igen engem is zavar, de mit tehetnék? Nincs más út. Ölnöm kell. Akármennyire undorodom a gondolattól is mégis muszáj.
Valaki kopogtatott az ajtómon.
- Bejöhetek? – kérdezte Minerva.
- Gyere csak.
- Nem szeretnék sokat zavarni téged. Látom még nem pakoltál ki. Csak szeretném megkérdezni, hogy ha visszaérünk a kötelező városjárásról elmegyünk vadászni? – Állt előttem, és a cipője orrával a padlót dörgölte. Szemeit lesütötte. Egy pillanatra nézett fel rám. Láttam, hogy szemei teljesen feketék. Az enyémek sem festhettek máshogy, de ezt egyikünk sem szerette. A másikat szomjasnak látni.
- Hát persze, hogy elmegyünk! – Öleltem át. Egy szoros viszontölelést kaptam tőle.
Mindenki azt mondja a vámpírok szívtelen érzések nélküli szörnyek, de ha nem lenne szívünk nem, lennének érzéseink, hogyan tudjuk szeretni egymást?
- Rendben! – Minerva arca valósággal felragyogott az örömtől. – Akkor amint hazaértünk indulhatunk! – Táncolt ki az ajtón, és egy testvéri puszit nyomott arcomra.
Visszafordultam a könyvespolc felé, és gondosan elrendezgettem a könyveket. A házban mindenki rendezkedett. Levédia már tegnap este elrendezte a dolgait. Alex, és Minerva már jóval előttem elintézték a szobájuk. Már csak rám, és Sophie-ra várnak. Gyorsan összeszedtem pár ruhát a gardróbból, és elmentem letusolni. Szerettem, ahogy a forró víz felmelegíti a testem. Olyan megnyugtató volt. Csak állni, és engedni, hogy a meleg víz folyjon végig a testeden. Mikor pedig már az összes meleg vizet kifürödtem kikászálódtam a tus alól, és felöltöztem.
Egy divatos csőszárú farmert, és egy kék kivágott blúzt kaptam magamra. Egy tornacsukát húztam a lábamra, és már rohantam is lefelé a nappaliba.
Mire leértem már csak rám vártak. Minerva azon agyalt Sophie-val, hogy vajon mennyire lesz nehéz beilleszkedni. Alex ült a kanapén, és éjfekete szemeit a távolba meresztve elgondolkodott.
- Indulhatunk. – Ugrott fel Minerva, és Sophie. Alex kelletlenül feltápászkodott, és elindult a hátsó kijárat felé, ami a garázshoz vezetett.
- Pénz van nálunk? – Húztam fel a szemöldököm az ajtó előtt. Alex belenyúlt a zsebébe, és kivette a hitelkártyát belőle. – Rendben.
Kiléptünk a házból, és lassan elkezdtünk sétálni a garázs felé. Már mindenki autója bent parkolt. Szélén az enyém, és mellette Minerváé.
- Kiével menjünk? – Kérdezte Sophie.
- Minerva fekete kocsija nem olyan feltűnő, mint az mienk. Talán azzal kellene mennünk. – Javasolta Alex.
Minerva előkapta a kocsi kulcsot. Feldobta a levegőbe, majd elkapta, és a kocsija mellé állt. Kinyitotta a központ zárat. Mindenki beült, és Min beindította a kocsit. Az Aston Martin motorja halkan feldorombolt, majd kisiklott az útra. Szerettem Min kocsiját. Az enyém is kiváló, de a Martinon nagyon jól lehet hallgatni az aszfaltot. Azt szeretem a legjobban, mikor a gumik puhán tapadnak az útra, és a kerekek lágyan suhannak végig az aszfalton. Olyan, mintha kényelmesen végigdőlnél egy fotelben. Mikor lenyalod a tejszínhabot a cappuchino tetejéről. Páratlan érzés.
Minerva szeretett közülünk a leggyorsabban hajtani. Az ő gyorsaságával tíz perc alatt a belvárosba értünk.
Napos időnk volt. Ez munkát jelentett a számomra. A szemünk most a legtöbbünknek fekete volt ezért nem kellett vele foglalkoznom. De a bőrünk ragyogni kezd, amint kilépünk az autóból. Minerva leparkolta az autót. Mindannyian felém fordultak.
- Kész vagy? – Suttogták egyszerre.
Lehunytam a szemem, és elkezdtem koncentrálni. Szomjas voltam, és ez egy kicsit legyöngített. Erőt kezdtem gyűjteni, majd kinyitottam a szemem, és lassan bólintottam egyet.
A kezem a zárra tettem. Először én szoktam kilépni, és biztosítani a terepet. Utánam szokott Sophie jönni, és körülnézni. Most sem volt másképp. Kiléptem az ajtón és elkezdtem sugározni azt, amit én akartam, hogy lássanak. Hibátlan enyhén barna bőrt képzeltem magamnak. Sophie is kilépett az autóból, és neki is elképzeltem egy egészségesen fehér bőrt. Kis pírt az arcára. Vörös szemeit egy zöldes barna árnyalat alá rejtettem. Gyönyörű volt. A világoszöld alapszínben csak kavargott a barna lágy tónusa, harmonikus, de közben különc árnyalatot véve. Egyszerűen tökéletes. Alex ma hosszú ujjú pólót visel, egy sötét farmerrel. Nem kellett sokat korrigálni a valóságon. Csak a gyémántként csillogó bőrön kellett változtatni, és étcsokoládé barnára színezni a szemeit.
Minerva lépett ki utoljára. Fekete farmer volt rajta. Egy krémszínű pulóverrel párosítva. Az ő bőrét is olyan szép enyhén barnára korrigáltam, mint az enyém. Ikrek vagyunk. Hasonlítunk egymásra, mint két tojás, de én valahogy több szabadságot akartam, mint Minerva. Én folyton próbálok kitörni, hiszen ismerem magamat, és a szívem mélyén vad vagyok. Szeszélyes, akár a morajló tenger, gyors akár a gepárd. Néha különvonulok egy kicsit a többiektől. Néha elvágyódom máshová. Nem akarok itt lenni, és csak futnék, és futnék. Szabad a szívem, és szüksége van az erőre, ami bennem lakozik. Akkor érzem az izmaimban az erőt, és a szívem megtelik boldogsággal, ugyanakkor kell a szabadságom. Nem tarthatnak bent örökké. Én kifelé vágyom, minél messzebbre, és messzebbre. Minél jobban tiltasz, annál többet csinálom, minél inkább bent akarsz tartani, annál inkább szabadulnék.
Az én szemem valódi életemben kék volt. Szürkéskék, és ezt most is tartom. Viszont nem akartam, hogy a testvéremnek is ilyen legyen. Megegyeztünk, hogy ebben szabad kezet kapok, de előtte figyelmeztessem. Most zöldeskék szeme lesz, hasonló az enyémhez. Szinte egyforma, de mégse.
Kiszállt a csoport, és egymás mellett jöttünk, bár Alex mindig egy picit előrébb járt. Elővigyázatosságnak mondja, de szerintem az y kromoszóma, és a férfi gének is közre játszanak. A férfi megy, elöl, meg hasonlók. Engem nem zavart, mert az álca tökéletesen sikerült, és most, hogy már minden kis darabját a helyére illesztettem a kitalált valóságnak intenzíven szugerálni kezdem minden ember fejébe.
Mivel jó idő volt a kinti kávéházak telve voltak emberekkel, és tekintetbe véve, hogy ma szombat van sok ember, és hasonló korú diák ült, vagy sétált a nagyutcán. Mi elindultunk egymás mögött, és nevetve a legjobb testvérek látszatát keltve végigandalogtunk az első elektronikus felszereléseket áruló boltig.
Gyorsan beugrottunk. Nekem ugyanis kellett egy hifi vagy hasonló, mert a nélkül nem tudok zenét hallgatni. Megtaláltam a legjobb, és legdrágábbat. Azonnal megvettem. Sophie talált magának egy „új” hajvasalót. Minerva pedig beszerzett magának egy Ipodot. Pénzben nálunk nem volt hiány. Több száz éve gyűjtögettünk, és mivel Levédia képességével bárkit rá tud venni bármire azt, hiszem értem, hogy miért tűnik el a milliomosok bankszámlájáról néha-néha érthetetlenül egy pár milla.
Amikor befejeztük ebben a boltban elvittük az autóba a dolgokat. Persze ennyiből nem volt elég, mert egy kicsit több időt kell emberek között töltenünk. Sophie, és Minerva arra gondolt nézzünk szét a ruhák között. Így hát elmentünk ruhákat nézi. Egyik butikot jártuk a másikra, és egyre több ruhával teli zacskónk lett. Mikor már ebből is eleget vettünk leültünk az egyik dugig megtömött kávézó teraszára. A kellemes idő mindenkit kicsalogatott, és ez most épp jó időpont, hogy beilleszkedjünk. A pincér kijött hozzánk. mindegyikőnk rendelt egy kólát. Egy pár órát üldögéltünk ott, és nevettünk a semmin játszva a tökéletes testvéreket. Mindenki minket figyelt. Már az óta mióta kiszálltunk Minerva kocsijából. Már az összes velünk egykorú gyerek rólunk pletykált. A gazdag gyerekekről, akik most jöttek egy méregdrága autóval, és most épp egy kávézóban ülnek, és jót nevetnek
Egy pillanatra megfagytunk mindannyian. A levegő egy édes, és émelyítő illatot kezdett hozni felénk. Mindannyian megállítottuk a légzésünk, csak ültünk.
- Agar. – Morogta Alex. Nálunk ez halott nyelven annyit tett vér.
Elkezdtem egy bizonyos képet sugározni mindenkinek. Felhörpintjük a kólánk a pohárból. Idegesen felpattant mindenki. Láttuk kihez tartozik a vér. Egy lányhoz a terasz másik végén, akinek a szája ki volt száradva, és egy óvatlan mosoly miatt szétrepedt, és kivérzett. Most is épp egy zsebkendőt szorított vérző ajkához.
Gyorsan, és sietve távoztunk. A pénzt ott hagytuk az asztalon. Egyenesen Minerva autója felé vettük az irányt. Sophie jobban bírta most, mert tegnap volt vadászni, de sem Minerva, sem Alex, sem én nem voltunk már egy ideje.
Minerva amilyen gyorsan csak tudta kinyitotta az autó ajtaját, és mi már bent is voltunk. Amint becsuktuk magunk után az ajtót, és megnyugodtunk, hogy itt nem érzik az illat mindenki megkönnyebbülve vett egy nagy levegőt.
- Ez meleg volt. – Fordult felém Minerva, és éreztem a kötelékünkön keresztül, hogy még mindég ideges.
- Nem halaszthatjuk. Még ma este el kell menünk vadászni. Nem történhet velünk még egy ilyen. – Dörmögte Alex. – Ez így nagyon veszélyes. Akár meg is támadhattuk volna őket!
- Ma el kell mennünk, vadászni. Nincs apelláta! – Jelentettem ki.
Minerva felpörgette a kocsi motorját, és hangos keréknyikorgással elszáguldottunk a házhoz. Minerva egyenesen a garázsba hajtott, és amint kipattantunk az autóból mindannyian felszaladtunk átöltözni.
Egy kényelmes fekete melegítőt és egy sötétkék melegítő felsőt vettem fel. Lerohantam a nappaliba. Alex, és Minerva már a nappaliban vártak. Amint leértem az ajtó felé néztem.
- Indulhatunk. – fordítottam a tekintetem Alex, és Minerva felé. Egy aprót biccentettek, és máris indultunk.
A legközelebbi hegyig rohantunk. Az erdőben ilyenkor sok a túrázó. Kis sátrakban ketten hárman. Rosszabb esetben egy ember, és akkor még tovább kell vadásznunk. Mire odaértünk jócskán éjszaka volt. Még akkor is sokat kellett mennünk mire egy kisebb táborhoz értünk. Egy apa, egy anya, és egy tizenhat éves lány. Hárman vannak, mint mi. Valaki ma kevesebbet fog inni. De nem baj. Kibírjuk. Így egyszerre még ez a három is sok. Igaz, hogy a háztól, és váróstól ez is több száz kilométerre van, de akkor is hatalmas hírverés lesz belőle.
- Enyém az apa. – Morgott éhesen Alex.
- Késő van, alszanak. Ha gyorsak, és körülményesek leszünk nem fognak felébredni, és mukkanás nélkül végezhetünk. Aztán eltüntetjük a testeket, és felszerelést. Senki nem fog észrevenni semmi. – Minerva mindig tudta mi legyen a következő lépés. Precíz, és amikor ő tüntet el nyomokat, akkor azok a nyomok végleg el is tűnnek. Kegyetlen gyilkos, ha gyilkolni akar. De ez is úgy változik, mint ahogy a hangulata.
- Akkor vigyázunk, és halkan csináljuk. Enyém a lány. – Fordultam a sátor felé hol a család békésen aludt.
- Akkor az enyém az anya. – Minerva lelapult, és várta, hogy mikor támadunk.
Mivel hárman vannak, és nem szeretnénk, hogy sikoltsanak, egyszerre kell támadni, és még csak az esélyét sem adhatjuk meg, hogy felébredjenek.
- Törjük el a nyakukat. Akkor gyors, és hangzavarmentes haláluk lesz. – Dörmögte Alex.
- Rendben. – Bólintottam.
A sátor felé settenkedtünk. Belülről nem zárták le, ezért most könnyű volt kinyitni. A kis háromtagú család békésen aludt a sátorban. Bementem előre, és másodpercek alatt eltörtem mind a három ember nyakát. Semmi hangot nem adtak ki. Most is olyanok voltak, mintha csak békésen aludnának.
Kivittem a testeket. Először az apát, és Alex kezébe adtam. Alex elrohant vele. Nem szerettünk egymás előtt enni. Inkább minden vadászaton elvittük magunkkal a testet. Csak Minerva és én nem visszük el. Mi eszünk egymás mellett is.
Minerva a sátor ajtaja előtt várt. Kivettem a lányt neki. Hosszú szőke haja volt. A holdfényben, mint az aranyszálak úgy csillogtak szőke tincsei. Arca békés volt. Nem ült ki rá a szenvedés, és a fájdalom. Minerva leült az egyik sziklára, és az ölébe vette. Kivettem az anyát a sátorból. A kezeim közt tartottam. Nagyon hasonlított a lányára. Neki is gyönyörű szőke haja volt, és finom vonásai. Teste még meleg volt.
Én is leültem Minerva mellé, és elkezdtem inni. Éles fogaim megkeresték ütőerét a nyakán, és belevájtam fogaim. A meleg vér azonnal elkezdett áramlani a számba. Édes volt. Íze teljesen elborította az elmém. Vérének illata vörös ködként ölelte körbe a fejem. Eufórikus érzés volt, de mint mindennek egyszer ennek is vége lett. Az anya teste szára lett. Nem maradt benne egy csepp vér sem. Minerva, és Alex is végzett.
Elkezdtük eltüntetni a nyomokat. A testeket elástuk. Olyan mélyre amilyen mélyre ember nem lenne képes elásni, és amilyen mélyen rendőr nem keresi a testeket. Egymás mellett temettük el őket. Az apa mellet volt az anya, és szorosan egymáshoz simultak. Az anya karjai között ott volt a lányuk is. Akármennyire vérengzők is vagyunk, a végtiszteletet megadtuk minden áldozatunknak.
A dolgaikat valamivel messzebb ástuk el. Minden ittlétükre utaló nyomot eltüntettünk. Nem maradt semmi. Még az illatuk sem volt már ott. Megtettünk mindent. Mire mindennel végeztünk már jócskán reggel volt. Siettünk haza, hogy a holnapra fel tudjunk készülni. Minden lehetséges bakit el kell hárítani, sőt még csak hibát sem véthetünk.
Rohantunk haza, mégis csak késő délutánra értünk a házhoz. Sophie már várt ránk. Amint beléptünk a házba szembe találtuk magunk vele, és Levédiával.
- Menjetek, zuhanyozzatok le. Öltözzetek át. Aztán beszéljétek meg a holnapi napot. Sajnálom Alex, de egy idősnek kell lenned a többiekkel. Michéla ereje sem végtelen. Elintéztem, hogy együtt maradjatok végig. Így Sophienak sem kell összekapcsolódni a veled együtt lévőkkel, és Milának is könnyebb lesz így elrejteni bennünket. Nem kockáztathatunk. Hallottátok, hogy ezelőtt három évvel a Volturi elment Forksba valamiért. Egyre szigorúbbak a szabályokkal kapcsolatban. Nem kockáztathatunk. – Magyarázta Alexnak, de tudtam, hogy Alex nem fog ellenkezni. Az egyik oka, hogy Levédiának nem mondunk nemet, a másik pedig, hogy semmi értelme nemet mondani. Levédia úgyis ránk tudja kényszeríteni az akaratát. Alex bólintott egyet.
- Amint mindenki befejezte gyertek a szobámba. Meg kell beszélnünk a holnapot. – Fordult vissza Alex a lépcső felénél. Mindenki egyetértően bólogatott.
Alex nincs jó kedvében. Velünk kell lennie. Végzős akart lenni, de velünk kell maradnia. Sophie küldött felénk egy bizonytalan mosolyt, amire Minervával egyszerre válaszoltunk egy meleg mosollyal. Majd elindultunk fel a szobába.
Min csendesen lépkedett mellettem. Min mindig csendes. Soha nem mutatja ki az érzelmeit. De én érzem, hogy izgatott a holnapi nap miatt. Végül is mind izgatottak vagyunk, hisz holnap be kell illeszkednünk.
Az ajtónk előtt elköszöntünk egymástól, és elmentünk készülődni a megbeszélésre. Bementem a szobámba, és ledobtam a vadászat miatt bepiszkolt ruhát a kosárba. A gardróbból vettem ki egy váltásruhát, majd elmentem letusolni. Megmostam a hajam, és lemostam magamról a nyomeltüntetés piszkát. Gyorsan felöltöztem, és épp indulni akartam le a lépcsőn mikor Minerva kilépett az ajtón. Megvártam, és együtt mentünk le Alex szobájába.
Alexnél már mindenki ott volt. Minket vártak. Leültünk a szürke kanapéra Sophie mellé. Majd megbeszéltük a holnapi napot. Mivel mind egy osztályban voltunk csak a külső dolgokat beszéltük meg. Alexnek maradt a szürkés árnyalatú szem, és a fehér bőr. Sophie vörös szeme étcsokoládé feketén fog megjelenni. A testvéremmel maradtunk az eddigi megoldás mellett. Felemás szem, és abban az egyben nem hasonlítunk. Mi viszont nem akartuk a természetellenesen fehér bőrt így a mi bőrünk enyhe barna árnyalatot fog kapni.
Estére befejeztük a megbeszélést, és mindenki visszavonult a saját kis szobájába. Összeszedtem a könyveim, és elolvastam mindent előre, hogy mindenre pontosan emlékezzek, és tudjak, hogy csak az elrejtésre kelljen figyelnem, és ne arra, hogy órán tanuljak. Este éjfél körülire kivégeztem az utolsó könyvet is. Ledobtam az asztalra a könyvet, és elindultam a gardrób felé. Kiválasztottam egy normális, iskolás nem túl feltűnő összeállítást. Szeretem a sportos dolgokat, és a vadabb darabokat is. Most azonban nem kihívó akarok lenni, inkább normális. Kitettem a szobainasra egy kicsit sötétebb kék csőfarmert, egy magasabb szárú, sportos cipőt. Szerettem ezt a csukát, pink volt és fehér, itt-ott zöldes csíkkal. Egyik felébe fehér, másikba pink cipőfűzőt kötöttem.
A maradék időben Mozartot hallgattam, mikor meguntam a fiatal zsenit, inkább Vivaldit indítottam el. A Négy évszak című műve, mindig is elragadott. Kicsit lenyugtatott, és ellazított. Az idő gyorsan elrepült. A hajnal hamar érkezett, és a nap elzavarta a gyönyörű holdat az égboltról. Készülődni kezdtem. Elmentem letusoltam, majd felvettem a már kikészített ruhát. Akkor vettem észre, hogy nem raktam ki felsőt. Na, akkor ehhez most milyen felsőt vegyek? Kinyitottam a gardróbom, ami egy kisebb méretű szoba volt. Nem szerettem a sok cicomát, de azért annyit megtehetek, hogy egy normális nadrágot veszek fel. Végigfuttattam az ujjamat a blúzokon, és pólókon, de nem jött semmi. Vártam a csodát, de most nem éreztem semmit. Csukott szemmel kivettem egy hosszú ujjú pólót a kupac közepéről, és felkaptam magamra. Látatlanban jól választottam. Elmélkedtem az emberméretű tükör előtt. Egy pink felső volt, csillogó ezüst felirattal, és virágokkal. Nem a kislányos virágocskákkal, inkább ilyen kevésbé kivehető motívum volt, hennához hasonló technikával. Felkaptam magamra egy hófehér melegítő felsőt és elindultam az ajtó felé.
Minerva felől tiszta izgalmat éreztem. Már nagyon várta ezt a napot. Egy új város, egy új élet, egy új személyiség lehet.
Felkaptam a válltáskát, és elindultam le a nappaliba. Sophie már lent volt. Alex, és Minerva még nem voltak készek. Leültem a nappaliban Sophie mellé. Levédia táncolt be a szobába egy csomó papírral. Mint mindig most is ott voltak a hamis anyakönyvi kivonataink. Mi voltunk a Gwathel klán. Akkor vettük fel ezt a nevet, mikor Levédiával találkoztunk, és még csak hárman voltunk. Halott nyelven van. Nővéreket jelent, mert csak Levédia, Minerva és én alkottuk elejében a klánt. Ezt a nevet használtuk vezetéknévnek is. Ott voltak az órarendek is. Levédia még az ideérkezésünk előtt elintézte ezeket a dolgokat. Nekünk csak be kell illeszkednünk.
Mindenki elvette a saját anyakönyvi kivonatét, engedélyeit, igazolványát és végre elindultunk az új iskolánkba. Minerva vitt bennünket, mert az ő autója nem olyan feltűnő, mint mondjuk Alex tűzpiros Ferrarija. Tíz perc alatt odaértünk az iskolába. Minerva leparkolt egy ezüst Volvo mellé.
- Kész vagy? – Fordultak felém egyszerre. Vettem egy mély levegőt behunytam a szemem egy pillanatra elképzelve pontosan magunk, és bólintottam egy aprót.
Kiszálltam az autóból, és elkezdtem szuggerálni az enyhe barna bőrt, a szemeket. Sophie is kiszállt, és én ugyanúgy megmásítottam a kinézetét. Étcsokoládé barna szemek, egészségesen fehér bőr, egy kis pír az arcára. Majd sorban Alex, és végül Minerva. A parkolóban mindenki minket bámult. Elég korán érkeztünk, ezért még nyüzsgött a parkoló. Elindultunk az első óránkra. Matek volt az első. Nagy nehezen mind bekeveredtünk az osztályba. Az óra gyorsan elmúlt. Nem kellett bemutatkoznunk. Hátra ültem Minervával a leghátsó padba, hogy ne legyek feltűnő, és a tanárok se abajgassanak olyan sokat. Ilyenkor koncentrálni tudok. Bármi megeshet. Járhatunk úgy is, mint ezelőtt egy tíz évvel.
Matek óra volt, és a körző megszúrta az egyik lány ujját, ahogy a tolltartójában keresgélt. Elkezdett vérezni, és Minervának ki kellett menni. Egész órán azt kellett szuggerálnom, hogy Minerva ott ül mellettem, és semmi változás, pedig Minerva amint megérezte a vért kirohant a teremből. Egy egész testet, és a test reakcióit oda kellett szuggerálnom. Nem volt könnyű, de muszáj volt. A Red Eyeban is mindig ezt tanították. Mesterszintre fejleszteni a képességed, és úgy használni, hogy ne lehessen tudni, hogy használod. Ez nehéz, és megerőltető, de meg kell tanulni. Nincs más választásom. Akkor is azért mentünk a Red Eyeba, hogy tanuljunk. Megcsináltam, és most ezeket az apró valósággörbítéseket nagyobb erőfeszítés nélkül meg tudom csinálni.
A csengő megszólalt, és Mr. Hope a matektanár úr kiengedett bennünket. Az elkövetkező órákon is Min mellett ültem, és igyekeztem nem nagy feltűnést kelteni. Tudta mindegyikünk, hogy most mindenki rólunk beszél, és hallottuk is a kis odasúgásokat, de ezt már megszoktuk. Nem igazán zavart sem engem sem a testvéreim.
Az ebédszünet hamar eljött. Összeverődtünk, és elindultunk a menza felé. Alex a menzától egy pár méterre megtorpant, és halkan elkezdett morogni.
- Vámpír van az iskolában. – Morogta az orra alatt, és csak mi értettük, amit mond.
A négyesünk megállt ott ahol Alex megtorpant. Sophie rákapcsolódott a bent lévő emberek elméjére. Szemeit összeszűkítette, és használható dolgot keresett. Kereste a vámpírokat, akiket Alex kiszagolt. Sophie az elméket pásztázta, amikor hirtelen lefagyott.
- Van bent hat vámpír. Az egyik a jövőbe lát, a másik az érzelmeket érzi, és azokat tudja babrálni, míg a másik gondolatot olvas. Az egyiknek pajzs veszi körbe a fejét. Michéla ereje nem ér semmit. Meg kell nyitnom feléd a pajzsot, hogy ő is az illúzió hatalmába kerüljön. A gondolatolvasó minden gondolatot figyel. Olyan, mint egy őrtorony. Csak halott nyelven gondolkodhatunk. Vigyáznunk kell. – Sophie suttogott, de mind jól hallottuk, amit mond. Tudtuk mi a dolgunk. Sophie most megnyitja nekem azt az elmét, ami körül pajzs van. Erősen kell szuggerálnom. – Mila megnyitottam az elmét. Koncentrálj, olyan erősen amilyen erősen csak tudsz. – Meredt a távolba Sophie.
Azt a képet, amit ez esetben normál erővel sugároztam most felerősítettem, és minden erőmmel azon voltam, hogy minden elme felvegye az én általam kreált valóságot. Közben lassan haladtunk a menza felé. Benyitottunk, és egyből a legtávolabbi szabad asztalhoz telepedtünk le. Körülnéztünk, és megláttuk őket.
A menza másik végénél lévő asztalnál ültek. Tényleg hatan voltak. Egy magas bronzbarna hajú fiú mellette egy hosszú barna hajú lánnyal, egy méz szőke fájdalmas arcú fiúval szemben ültek, aki mellett egy hollófekete hajú koboldkinézetű lányka ült. Mellettük ült egy magas fekete mackószerű vámpír, akinek az oldalán egy hosszú szőke hajú szoborszépségű lány volt.
Mindannyian odakaptuk a fejünk. Mivel vigyázni kell, mert az egyik gondolatolvasó ezért halott nyelven gondolkodtam. Még a Red Eye-ban tanultam, és mindannyiunk megtanulta. Ők is néztek bennünket. Nem tagadom szépek voltunk. Minden vámpír szép, és én csak a szem, és bőrszint változtatom így pedig az alakunk, az arcunk nem változik. Persze mindenki minket néz. Az új gyerekeket. A fiúk máris megrohamoznának, csakhogy ilyenkor jön Sophie. Egy kis idő után elegem lett a minket bámuló közönségből, és kicsit megtréfáltam a népes társaságot.
Az asztal köré füstöt, sírköveket képzeltem, mindenkire szakadt csuklyát szuggeráltam, és mindenki mellett ott volt a saját kis véres kaszája. Az asztalon pedig egy ember feküdt, amiből csöpögött a vér. Nem tartott ez sokáig. Csak egy pillanatra csináltam. Mégis mindenki elkapta a fejét, és senki, sem mert odanézni.
A bronzbarna hajú vámpír a másik felén azonban frusztráltan, és magyarázatra várva fordult az asztalunk felé. Fekete szemét ránk szegezte. Mindannyian halott nyelven gondolkodtunk, és ez ráébresztett, hogy ő a gondolatolvasó. Helyes volt a fiú, természetesen gyönyörű, mint minden vámpír. Magam mellett viszont páromként, nem tudnám elképzelni. Olyan komoly ábrázata van, hogy az én még fiatalos lelkem nem tudná elviselni. De ott az érdeklődés, és a tudásszomj a szemében. Nagyon jó barátok lehetnénk. Csak lehetnénk, mert Levédia nem repes az örömtől, hogy más vámpírok is vannak itt. Nem fogunk összetűzésbe keveredni, sőt. Mégcsak érintkezni se fogunk velük. Maximum órán, vagy szóban. Meg kell tartanunk a távolságot, saját érdekünkben. Nem történhet probléma, nem akarunk összetűzést velük.
Minerva is épp arra nézett. Tekintete találkozott a bronzhajú vámpíréval. Mélyen belefúrta szemeit az övébe. A testvérem érzelmei hirtelen zavarossá váltak. Nem érzett még így, és ez engem is megdöbbentett. Hirtelen az érzelmi kavalkád beállt, egy édes mámoros érzelmi tompultságba. Mire megértettem. Minerva szerelmes abba a vámpírfiúba!
Testvérem elfordította fejét, és tekintetét az asztalra szegezte, amire ételt szuggeráltam. Szemei üresek voltak. Tompult volt, mégis kicsattant a boldogságtól. Ennyire boldognak még sohasem éreztem. Ilyen boldog csak akkor szokott lenni mikor énekel. Neki nem szabad énekelni. Az iskolában pláne nem. A hangjától minden ember elalszik. Összeesik, és olyan mintha meghalna, pedig csak alszik. Ha pedig egy vámpírnak dalol, akkor a vámpír emberire legyengül.
Minerva élete mindég is a zene, és az ének körül forgott. Emberként operaénekes volt. Amikor átváltozott, és rájöttünk, hogy milyen képessége van összeomlott. Az élete volt az éneklés, és mióta meg kell magát fosztania tőle az óta ilyen ingatag érzelmileg.
De most! Madarat lehetne vele fogatni. Ilyen boldognak még sohasem éreztem. Olyan mintha nem is Minerva lenne! Soha nem volt ilyen boldog. Soha egész létezése alatt.
Az óráknak gyorsan szakadt vége. Egyik jött a másik után, és én csak szuggeráltam, és szuggeráltam. Az utolsó óráról is kicsengettek. Minerva izgatott volt. Egyik órán sem vagyunk együtt a bronzbarna hajú vámpírral, és nagyon szeretné már újra látni.
A parkolóba tartottunk. Mellettünk jöttek a másik vámpírok is. A hosszú barna hajú azonban nem volt velük. Minerva majd kicsattant az örömtől mikor meglátta a bronzbarna hajú fiút. A többiekkel megálltunk Min autója mellett. A mellettünk lévő Volvohoz pedig odamentek a másik vámpírok. Min megigézve nézte a bronzbarna hajú fiút. Valami érthetetlen vággyal küzdött, hogy megérinthesse. Oda akart sétálni, beletúrni a hajába, vagy akár csak megérinteni, ténylegesen elhinni, hogy ott van a fiú. Nem csak álmodta, tényleg létezik.
Egyszer csak feltűnt a parkoló másik végében a hosszú barnahajú vámpír, aki hiányzott a másik csoportból. A bronzhajú fiú elé ment. Ahogy a közelébe ért átkarolta, és egy lágy csókot nyomott a barna hajú lány arcára. Majd kézen fogta, és beültek az ezüst Volvoba, és elhajtottak.
Minerva mindezt látta, és egy világ dőlt össze benne. A fiú szereti a barna hajú lányt ez biztos. Ez az előbbi jelenet csak erről tanúskodhat. Amilyen magasan szárnyalt Minerva a boldogságban most olyan mélyre zuhant a fájdalomba. Szemei a távolba meredtek, és szinte láttam a nem létező könnyeket szeme sarkában.
Beültünk a kocsiba. Minerva sokkal lassabban ment, és semmit nem szólt miközben vezetett. Az utat bámulta. De akármilyen hallgatag is volt, én éreztem a benne zubogó fájdalmat, amit a bronzhajú fiú, és a barna hajú lány jelente okozott.
Minerva nem mondott semmit. Se szó se beszéd csak felviharzott a szobába.
- Valami baj van. – Nézett utána Sophie.
- Valami miatt nagyon szomorú. Vigyázz rá. Figyelj rá, mert nem igazán hiszem, hogy most percek alatt visszaáll a boldog, és gondtalan Minervává. – Alex is aggódott.
Volt is miért. Minerva ilyenkor önveszélyes. Fájdalmában nem érdekli semmi csak a fájdalom, és a mélypont alá képes lezuhanni onnan pedig szinte lehetetlen visszahozni. Az egyetlen dolog, amit ilyenkor még jobban szeretne, az az, hogy még jobban fájjon neki, és ne csak érzelmileg.
Nehéz nekünk fájdalmat okozni. Az egyetlen, amivel önmagad is megsebezheted az a saját mérged. Ha egy másik vámpír megharap, a mérge nagyon tud fájni, és nagyon lassan gyógyul be a helye. Min tudja ezt. Mikor igazán mélyponton van, és még akarja, hogy fájjon, kegyetlenül össze tudja marni a saját alkarját. Tele van kis félholdakkal.
Min önveszélyes ilyenkor. Mind aggódunk érte. Pláne most! Ez a helyzet padlóra küldte. Felmentem a szobámba. Betettem az egyik CD-m és azt hallgattam. Minerva szobája felől teljes csend szűrődött ki. Kötelékünkön azonban éreztem azt a mérhetetlen fájdalmat, amit épp érez.
Este átmentem hozzá. Kinyitottam az ajtót, és megláttam testvérem a földön ülve fejét lefelé hajtva. Két alkarja tele volt frissen felharapott félhold alakú sebekkel. Fejét felemelte. Ott álltam mellette. Az ő szobája falának is nagy része üvegből volt. A hold épp rásütött. Arca elgyötört volt. Érzetem, hogy fáj neki. Kezét néztem. Tele volt harapással. Frissek voltak, és még mindig pirosak.
- Jaj, Minerva – Leültem mellé, és átkaroltam a vállát.
Minerva a fejét a mellkasomra hajtotta. Éreztem sebének, és vérének az illatát. Nem szerettem, mert mindig rossz emlékeket idéz bennem. Sokszor ültünk így a padlón együtt én Mint vigasztaltam.
Minerva felemelte a fejét, és szemeit az enyémbe fúrta.
- Annyira fájt – suttogta meggyötörten.
- Most már jobb? Megkönnyebbültél? – Néztem vörösen csillogó szemeibe.
Minerva a fejét ismét a mellkasomra hajtotta, és én a hátát simogattam vigasztalásképpen.
Nincs rosszabb, mint így látni Minervát. Az átváltozással elvesztett mindent. Az életét, és azt, amit szeretett. Csak én maradtam neki. Lelki támaszt nyújtottam neki, mer csak ő maradt nekem. Őt nem veszíthetem el.
