2. fejezet

Sziasztok!

Ismételten én jelentkeztem (Wedó) ezzel a fejezettel. Zsuzsii, aki írta volna a második fejezetet, ideiglenesen eltűnt. Míg ő a vizsgáira készül, úgy gondoltam, tartozom ennyivel, hogy mivel Oja-shio nyakába varrtam a felét az első fejezetnek, én csinálom meg a második részt.

Tehát ezt a részt én írtam, remélem tetszeni fog.

Előre bocsájtok egy tizennyolcas karikát!

Itt már egy ideje házasok Bella és Edward, tehát nem tagadnak meg maguktól semmit.

Jó olvasást!

2. fejezet

(Michéla szemszöge)

Az erdő békés, nyugodt. Az éjszakai állatok visszavonultak vackukba, a nappaliak kezdenek ébredezni. Most minden egy kicsit lelassult. Két időszak között vagyunk, még senki nem elég éber, és senki nem alszik elég mélyen. A Nap narancsos sugaraival beragyogja az égboltot, a felhők alja már kezd halvány rózsaszínbe átcsapni. Minden változik. Látom, ahogy a felhők mozognak, és ahogy a színek változnak. Fakulnak.

Felemeltem a kezemet, egy faág a földön követte a mozdulatomat. Ott lebegett a föld felett, várta a sorsát, mintha ítélkeznék felette. Most a kezemben van a sorsa. Nem sújtottam halálos ítélettel, nem bántottam az ágat. Szépen, lassan leeresztettem a földre.

Három halk, félénk kopogást hallottam. Minerva, éreztem, hogy ő áll ott.

– Gyere be – szóltam ki, de nem mozdultam. Ültem az erkélyem szélén, és vártam, hogy a nappal véglegesen átvegye a hatalmat az égbolton.

Minerva mögém ért, és rátette a kezét a vállamra. Bátorításként rátettem egyik kezem az övére.

– Sajnálom a tegnap estét – suttogta egy perc néma csend után. Szavai forróak voltak, éreztem bennük a megbánást. – Nem kellett volna… - egyik kezét levette a vállamról és erősen gesztikulált vele. Kereste a szavakat, de nem találta őket. -… erősebbnek kellett volna lennem. Én… én… sajnálom.

– Ne sajnáld – mondtam megértően. – Én, szeretlek, így, ahogy vagy.

– Tudom, csak látom, rajtad mennyire fáj, vagy zavar, hogy én ilyen… ilyen dolgokat csinálok. Nem kellene. Jó testvérnek kéne lennem, segíteni, meg beszélgetni.

– Hé, hé – lassítottam egy picit. – Most is beszélgetünk, és nem igaz, hogy rossz testvér vagy. El sem képzelhetnék jobb nővért, tényleg. Azt akarom, ami neked a legjobb, és ha te így érzed jól magad… - rántottam meg a vállamat.

– Köszönöm.

– Igazán nincs mit, de ha akarsz róla mesélni, én szívesen meghallgatlak. – ajánlottam fel.

– Hát, nem is tudom – bizonytalanodott el. – Szerintem még nincs annyira erős kapocs, és nem is tudok róla semmit. Nem tudnék most mit mesélni. Majd egy kicsit később – ígérte.

– Rendben, ahogy akarod – feleltem könnyedén. Próbálok rugalmas lenni vele, segíteni neki, hogy minél jobban érezze magát. Nem szeretem, ha rossz kedve van, azt pedig végképp, ha még kárt is tesz magában. Nem. Inkább hozok én áldozatot, inkább én vagyok a rugalmas, megértő. Ha neki erre van szüksége, hát megkapja tőlem. Erre gondja ne legyen.

– Reggeli! – szólt fel Levédia.

– Na, igen. Ez már várható volt – motyogta Min, és felállt mellőlem. Engem is felhúzott, és elindultunk lefelé a konyhába. Természetesen nem fogunk valójában reggelizni, nincs ember a házban. Az ételeik is szörnyűek, így ez nem étkezés lesz. Vannak reggelek, ez a mai is ilyen, mikor vannak dolgok, amiket meg kell beszélnünk. Most az iskolával kapcsolatos beilleszkedés, és a másik vámpír klán a legfontosabb napirendi pont. Nagy valószínűséggel ezt fogjuk megvitatni.

A többiek már ott voltak a konyhapult körül. A szürke kerámia pulton csillogtak a hófehér kezek, ahogy a keletről áramló fény megvilágította őket. Gyönyörűen tündököltek a csuklók, de ezt a vámpírok többsége inkább átoknak tartja, mintsem gyönyörűnek.

– El kellene mennünk innen – tette fel az első javaslatot Alex.

– Mi? – kérdezte ingerülten Minerva. – Csak most jöttünk. Nem mehetünk el! Most nem!

– Igaza van, nem hiába kaptuk el azt a Vöröset! – csatlakozott Levédia. – Netán megijedsz hat vámpírtól, Alex? – kérdezte maró gúnnyal.

– Nem, nem ijedtem meg, csak felelőtlenségnek tartom. Kerülnünk kellene a konfliktusokat, és… - magyarázta Alex.

- Pompás! – szakította félbe Levédia. – Nem kerültünk konfliktusba, és nem is fogunk. Élünk egymás mellett békésen. Ha valami probléma akad, azzal majd foglalkozunk, de egyenlőre nincsen semmi.

– Most még nagy a szád, de ki fog megvédeni, ha tényleg baj lesz? – mormogta Alex az orra alatt.

– Figyelj, nem érdekel a szarkazmusod. Az elmés megjegyzéseidet tartsd meg inkább magadnak, és ha megbocsátotok, elmegyek átöltözni. – mondta Levédia és elment a szobája felé. Hallottuk, ahogy nyitódik, és csukódik az ajtaja. Ezzel a vitának vége, és most Alex maradt alul. Minerva elégedett volt, de korántsem boldog. Félt a jövőtől, sokat gondolkodott azon, mi lesz, ha újra meglátja? Erre én is kíváncsi lennék. Vajon ismét elönti az eufórikus érzés, ami tegnap is átjárta? Vagy fel sem veszi? Nem tudom. Ez akkor, ott fog eldőlni. Minden, az egész jövő Min reakciójától függ. Úgy kell berendezkednünk és szólnunk a többieknek is, vagy már észre is vették. Minden a mai iskolalátogatásunktól függ.

– Én is megyek – motyogta a nővérem, és elindult a lépcső felé. Alex sóhajtott, és szó nélkül elindult a szobája felé. Volt valami furcsa érzésem, tervez valamit Alex. Csak azt nem tudom, hogy mit. Habár, ha jobban belegondolok, nem is baj. Ha tényleg fontos, akkor elmondja. Egy vállrándítással elintéztem Alexet, és én is felszáguldottam a szobámba. Gyorsan átvettem a melegítőmet egy jóval elegánsabb öltözetre. Felvettem egy narancsos színű vékony anyagból készült felsőt, aminek kicsit buggyos volt a kar része, de a vállaimat szabadon hagyta. Kényelmes volt a csőfarmerommal, de ahogy a tükörbe néztem kicsit elbizonytalanodtam. Annyira vékony anyagból volt, hogy látni lehetett a melltartóm körvonalát. Megfordult a fejemben egy csacska pillanatra, hogy átveszem, de mosolyogva vállat rántottam. Had nézzék, úgysem az övék. Felkaptam a táskámat, zsebembe nyomtam az IPhone-t és elindultam a garázs felé.

Sophie-ba futottam a bejárati ajtónál. Ő is kicsit elegánsabbra fogta, egy mély dekoltázsú zafírkék felsővel. Nagyon szépen nézett ki, és a halvány csillogás csak rásegített kinézetére.

– Szia! Szépek vagyunk ma reggel – mosolyogtam rá.

– Köszi, te is – motyogta kicsit félénken.

– Nincs kedved ma velem jönni? Nem kell megvárni a többieket – kacsintottam rá. Úristen! Mit művelek? Mi történt velem? Le se lehet vakarni a mosolyt az arcomról, pedig semmi okom nincs a vigyorgásra. Hol szélesebb, hol halványabb, de folyamatosan ott virít az arcomon. Nem értem. Bár végülis teljesen mindegy. Ha már kirúgok a hámból, élvezzem is azt!

Sophie megütközve nézett rám. – Na, légy szíves! – rebegtettem a pilláimat játékosan. Soph hangosan fújta ki a levegőt.

– Rendben, legyen! – mosolygott most már ő is. Szuper, ezek szerint fertőző vagyok.

Kimentünk a garázsba, gyorsan hagytam egy cetlit Min kocsijának szélvédőjén.

„Elmentünk a suliba! Bocsi, hogy nem vártunk meg… Lassú vagy picim :) Majd kárpótollak! Puszi: Mila”

Előkaptam a zsebemből a slusszkulcsot, és beültünk az autóba. Természetesen az én Shelby-mbe, nem voltam hajlandó Soph kocsijával menni. Érezni akartam a fenekem alatt a kárpitot, és hallgatni a több mint százkilencven lóerős motor zúgását. Szinte dorombolt alattam a kicsike, és imádtam minden percet, amit az autóban töltöttünk. Nagyon szerettem a gyorsaságát is, és ki is használtam, így röpke tíz perc alatt beértünk a suliba.

– Huh, váó! – szállt ki a kocsiból Sophie.

– Imádom ezt a járgányt! – bólintottam mosolyogva.

– Igen, nagyon gyorsan ideértünk. Nekem mondjuk kicsit jobban tetszett a Porsche halk motorja. A tiédnek van hangja az biztos – helyeselt elismerően, de láttam rajta, hogy hiányzik a Porsche-ja.

– Most nem is hajtottam túl a kicsikét – vigyorogtam, és elképzeltem, ahogy rallygyorsasággal hajtok Hauxley alvó utcáin. Fergeteges érzés lenne az biztos.

Kevesen voltak a parkolóban, de azért közben figyeltem a bőrünkre, és a szemszínünkre.

Sophie kuncogott mellettem, és édes pírt varázsoltam arcára. Szerettem Soph-t néha nagyon kislányos tudott lenni, néha pedig minden buliban benne van. Tudom, még nehéz neki, de szerintem nem sokára feloldódik végre. Rám mindig számíthat, remélem ezzel ő is tisztában van.

– Nicsak, nicsak! – nézett a parkoló bejárója felé húgom. Természetesen nem az igazi húgom, de jól esik magamban így rátekinteni, és ő is a klán, ez által a családunk tagja.

Én is követtem szememmel, és láttam az ezüst Volvo-t becsusszanni a sorompó alatt. A tőlünk legtávolabbi helyre parkolt, pedig szinte üres volt az egész udvar. Szerintem érthető okok miatt próbálnak kerülni minket. Engem különösebben nem zavarnak. Levédia kicsit ideges lesz, ha meglátja, de szerintem nem komoly a helyzet. Ők sem keltenek feltűnést, mi se, és így békésen élhetünk egymás mellett.

A szőke hajú lány szállt ki a volán mögül, ami kicsit meglepett. Tegnap még a bronzos hajú fiú fuvarozta a társaságot. Az anyósülésről a magas, fekete hajú fiú lépett elő, a hátsó ajtó mögül pedig, az obszidián fekete hajú lány. Innen nézve nagyon szimpatikus volt a társaság. Kedves, békés vámpírok, akik mellett nyugodtan élhetünk. Bár, hiányzott a bronzbarna hajú fiú, és a barna hajú lány. Minerva egyszerre boldog és szomorú lehet. Boldog, mert nincs itt a lány, de szomorú, mert a fiú sem jött ma iskolába.

Most nem volt olyan nehéz tartani a látszatot, a tegnapi nap óta tudom, hogy mire számítsak, így egyszerűbb a dolgom. Viszont a barna hajú lányt nem irigylem, folyton ki kell nyitni az elméjét.

Hirtelen éreztem egy hullámszerű mozgást. Olyan volt, mint egy nagyon erős hanghullám, mintha valaki befolyásolni próbálna. Elvenni az elmémet, lerántani a leplet rólunk. Megacéloztam az akaratomat, és az elszántságomat, így visszavertem a támadást. Kerestem a támadót, és a Volvo mellett álló szőkés hajú fiún állapodott meg a szemem. Erőlködött, tisztán látszott az arcán. Aztán egy erőteljes lökettel eltoltam magamtól a manipulációs hullámot. Erre a fiú arcára értetlenség, és furcsa fintor ült ki. Én diadalittasan húztam ki magamat, és mosolyogva konstatáltam, hogy nem próbálkozik többet.

– Ez mi volt? – kérdezte Sophie megilletődve.

– Az igazat megvallva én sem tudom. Majd otthon megbeszéljük – intettem diszkréten a hallgatózó vámpírokra. Soph bólintott, és a bejárat felé nézett. A család többi tagja érkezett pillanatokon belül mellénk. A fekete Aston csillogott a halvány napfényben. Én kényelmesen nekidőltem a Shelbymnek, míg Minerva beállt mellém. Mosolyogva figyeltem, ahogy kiszállnak, és Levédia szúrós pillantásokkal illet. Vállat vontam, és vártam, hogy nővérem is kiszálljon. Min mászott ki utoljára a kocsiból, fekete ruhájában nagyon szép látványt nyújtott. Miközben ezt megállapítottam, már figyeltem is a bőrt és a szemszínt is. Nővéremre mosolyogtam, és ölelésre tártam karjaimat. Ő mosolyogva lépett hozzám, és jó csontosan megszorongatott. Jól esett közelsége, mégis el kellett foszlatnom minden reményét.

– Nincs itt – suttogtam a fülébe, mikor a Volvo után kutatott. – Sajnálom.

– Nem. Nem a te hibád. Nem kellene ennyire keresnem – hajtotta le a fejét.

– Hé, fel a fejjel! – mosolyogtam rá. – Gyere, menjünk az osztályba, ha jól tudom biosszal kezdünk.

– Rendben – indultunk el az iskola épülete felé. A vajszínűre festett falak békésen tűrték az idő múlását. A falak mindent tudnak, és mindenkit ismernek. Látják a legféltettebb titkainkat. Veszekedéseket, bukásokat, győzelmet, sikert, fájdalmat, sírást, forró csókokat, boldog kiáltásokat. Mindent ezek a falak őriznek, több generáció életét foglalják magukba. Nem általánosságban, pont ezek a vajszínű falak, melyeket már kitudja hanyadjára festettek újra. Az élet most zajlik; itt zajlik.

(Edward szemszöge)

Nem tudtam mit gondoljak. Ugyanolyan reggel volt ma, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Valami mégis másként alakult, mint eddig. Ültem a hintaszékben, a régi hintaszékben, amit még Forksból, a Swan házból hoztunk el. Édes illata volt, csak itt-ott halványan érződött Bella frézia illata. Hiányzott az az illat, bár feleségemnek most is csodálatos aromája van.

Igazából nem is a hintaszékkel van bajom. A körülöttünk kialakult helyzet, ami zavar. Nem értem, hogy miért nem hallom az új vámpírok gondolatait, mert az bizonyos, hogy vámpírok. Éreztem az illatukat, illetve, hogy nem éreztem benne vért. Csak az édes aromafelhő úszott körülöttük, de nem volt benne folyamatosság, nem kavargott semmi. A szívük nem vert. De hogyan álcázták magukat? Ha nem lenne ilyen jó a szaglásom és a hallásom, embernek nézném őket. Szőkésbarna, szőke, barna haj, a bőrük színe nem olyan krétafehér, mint a mienk, többüknek is napbarnítottnak tűnik. A szemük is más! Kék, barna, moha zöld! Ezt meg hogyan csinálták?

Nem értem, nem értem, nem értem! Mikor ott ültek a hosszúkás asztaluknál, olyanok voltak, mint egy teljesen normális család. Bár kicsit szebbek, és tökéletesebbek az átlagnál. A diákok gondolataiban nem volt félelem, mint mikor ránk néztek. Barátságosnak és melegségesnek tűnt ez a család. Egyszer volt valami más, az egyik fiúnak a gondolataiban találtam egy képet. Az asztaluk körül sűrű füstöt, sírköveket és vért látott. Csak egy pillanatra ugrott be neki ez a kép. Mégis valami más ez a család. Valami több.

Soha nem éreztem még ilyet. Zavart, hogy ők jobban tudják álcázni magukat, mint mi. Ráadásul a gondolataikat sem hallom. Mikor rájuk fókuszáltam olyan volt, mint egy fal mögül hallani valami halvány susmorgást. Nem értem, hogy miért?

- Edward! – jött be Jasper a szobába. – Kérlek! Leszel szíves lenyugodni? Olyan erősen kavarognak benned az érzelmek, harag, féltékenység, kíváncsiság. Alig bírok egyhelyben maradni.

– Oh, sajnálom Jasper. – mondtam, de az érzelmeimet csak egy picit tudtam gyöngíteni, még mindig fel akartak emészteni a kérdések. Most éreztem tudatlannak magamat. Eddig ilyen nem fordult elő velem.

– Edward! – szólt rám már hangosabban Jazz, odasétált hozzám, a vállamra tette a kezét. – Elég! – mondta, és teljesen lebénított. Kábának éreztem magamat, és sebezhetőnek. Akár egy narkós, aki túl sokat szívott.

– Majd én – jött be Bella, és az ölembe ült. – Megoldom Jasper – mondta szelíden és határozottan bátyámnak. Jazz sóhajtott, és elengedett.

Feleségem dereka köré tekertem karjaimat, gyengéden ringattam magunkat. Sokáig ültünk így, némán, gondolkodva. Sokban segített, hogy a közvetlen közelemben tudhattam Bellát, megnyugtatott a közelsége.

– Miért voltál annyira kiakadva? – kérdezte félénken kedvesem. – Nem szokott… - beharapta alsó ajkát. Ezzel meg tudott őrjíteni. Nem mondja tovább a mondandóját, fél megkérdezni valamit. Már akkor se szerettem, mikor ember volt, attól féltem, hogy elharapja a száját. Most ez nem történhet meg, de régi szokások nehezen tompulnak el. Főleg, ha sokat csinálja ezt a közelemben.

– Bella – sóhajtottam. – kérlek, mond el, mire gondoltál.

– Hát igazából… - egy pillanatra megállt, fürkészően nézett rám. - Nem szokott szükséged lenni Jasperre. Kevés olyan esetben láttalak, mikor az ő nyugtatására kellett, hogy sor kerüljön. Mondjuk, amikor előkerült, hogy Nessie és Jacob komolyabban együtt akarnak lenni, akkor megértettem. Én is féltettem a lányunkat, pedig Jake-ben száz százalékig megbízom. De most… Most semmi okod nem lenne rá. Nem fenyeget ilyen veszély, és… és én nem értelek téged. – Kutatóan nézett rám, várta a magyarázatomat. Én sóhajtottam és megpróbáltam nagy vonalakban összeszedni a mondandómat.

– Figyelj, nekem már évtizedek óta az a dolgom, hogy figyelmeztessem a családot, ha baj közeleg. Most leginkább az zavar, hogy nem tudom valóban baj van-e. Gondolom te is észrevetted az új jövevényeket az iskolában. – Hevesen bólogatott és folytattam a mesémet. – Nyilvánvaló, hogy többek, mint normális emberek. Éreztem az illatukat, biztosan vámpírok. Nem hallottam a szívverésüket sem, és ez még inkább arra a következtetésre juttatott, hogy ők is azok, mint mi. Elvileg ilyen esetben az lenne a protokoll, hogy minél gyorsabban szedjük a sátorfánkat, mert nem akarunk bajt. De ahogy a magatartásukat figyeltem, ők sem akarnak konfliktust közöttünk. Ezek a vámpírok nem veszélyeztetik a lebukásunkat, hiszen sokkal jobban álcázzák magukat, mint mi. Láthattad a szemüket, szürkéskék, zöldes barna, sötétbarna. Nekünk szinte teljesen egyforma, barna. Nem értem, hogy egy vámpírnak hogy lehet ilyen szeme. Vagy! Nézted te a bőrüket? Egyiküknek sincs olyan hófehér bőrük, mint nekünk. Teljesen emberiek! Halványbarna, van egy lány, akinek egészen halvány a bőre, de az is olyan, mint neked volt. Teljesen emberi. A legborzasztóbb pedig az, hogy nem hallom a gondolataikat. Érthetetlen suttogás egy vastag fal mögül. Körülbelül így tudnám jellemezni. Meg tudok őrülni ettől. Miért és hogyan csinálják? Most akkor veszélyt jelentenek vagy nem? – fakadtam ki és a kérdések súlyosan repkedtek a levegőben.

Bella némán nézett engem, láttam a szemében gondterhelt arcomat. Nem voltam emberi. Egy furcsa félmosoly húzódott Bella arcára, majd hozzám hajolt egy csókért. Készségesen fordítottam magam felé, ajkai finoman mérték fel az enyémeket. Puhatolózva csókolt, nem olyan szenvedélyesen, ahogy éjjel. Finoman csókoltam vissza, a lehető legnyugodtabban. Éreztem, hogy ezzel kedvesem cselesen próbált elterelni a gondjaimtól és nem is ellenkeztem. Kezeim a derekán pihentek, míg ő az így is kócos hajamba tűrt. Simogattam a hátát, élveztem a közelségét. Hirtelen Bella olyan pontra tapintott a nyakamon, amit még Esme szigetén fedezett fel. Ez a mozdulat heves forrósággal töltött el és belemarkoltam feleségem combjába. Kezeim már a vékony fölsője alatt kalandoztak, s ő is egyre lejjebb simogatott.

– Ne – nyögte, de csak egy pillanatra szakadt el tőlem és éreztem, ahogy a pólóm alá nyúl. – Kérlek ne! – szólt ismét hozzám, de kecses derekával az ágyékom felett körözött, ezzel semmisség téve szavait. Hajába túrtam és mélyen beszívtam kábító illatát.

– Most ne! – mondta határozottan és már nem találtam a karjaimban. Szemvillanásnyi idő alatt az ajtóhoz állt, keze a kilincsen volt. – Kérlek, Edward! – nézett rám kérlelőn.

– Rendben – sóhajtottam és felálltam. – A ruhád – szóltam Bellára, aki úgy festett, mint egy csapzott kiskutya. Megigazgatta apró szoknyáját, lehúzta a felsőjét, és beletúrt a hajába. Ujjaival fésűt formálva igazgatta barna tincseit.

– Ne nézz így! – mosolygott durcásan. – A tied is így néz ki. – vigyorgott. Én csak megrándítottam a vállamat és feleségemet megkerülve kiléptem a szobából. Lementem a földszintre, ahol a konyha volt. A falak halvány sárgára voltak festve és Carlisle képei voltak felaggatva rájuk. A légcsőfordulóban volt felakasztva apám keresztje. A lépcsőről látni lehetett a vajszínű kanapét. Szemben vele a falon hatalmas Plazma TV, a lépcső mellett a nappali szélén a zongora. A konyhát és a nappalit egy széles folyosó kötötte össze. Két ajtó nyílt erről a folyosóról, ami nem volt hosszabb négy-öt méternél. Jobb oldalra a spájz nyílt, igaz, hogy nincs túl sok szükségünk rá, de Nessie-nek kell a változatosság és a látszatot is fenn kell tartanunk. A baloldalra nyíló ajtó mögött egy lépcső volt. A lépcső levezetett a ház alá, ahol a garázs helyezkedett el. Szép nagy ez a helység is, a ház egyik fala alatt van a garázsajtó, onnan tudunk reggel elindulni, vagy oda érkezünk délután.

A konyha otthonosan volt berendezve, a közepén egy nagyobb méretű pult, körülötte magas székekkel. A pult fekete márványból volt, a konyhában a fekete és a fehér szín dominált. A szekrények fehérek voltak, míg a pultok, a sütőlap fekete márványból.

Renesmee a középen lévő pult mögött ült, és a müzlijét kavargatta.

– Jó reggelt! – köszöntem neki és egy puszit nyomtam az arcára.

– Neked is – mondta unottan, majd egy cetli felé bökött. – Van itt neked valami.

Felvettem a papírdarabot, és elolvastam Alice gyöngyírású üzenetét.

„Nessie unatkozik, próbáld meg egy kicsit felfrissíteni a napját. A bankkártyám a fiókban van… Te pedig nem fogsz ma iskolába jönni és Bella sem. Láttam. Élvezzétek a napot, majd jövünk!

Puszi: Alice”

– Nessie! Mihez lenne kedved ma? Ha már úgyis lógsz a suliból. – kérdeztem.

– Nem tudom, semmihez. – válaszolta miközben kavargatta a müzlit. Gusztustalan illata volt, nem csodálom, hogy nem füllött a foga hozzá.

– Nem lenne kedved egy vásárláshoz? Vehetsz bármit – ajánlottam, mire felkapta a fejét.

– Bármit? – kérdezett vissza csillogó szemekkel.

– Kicsim, földrészt, vagy várost nem vehetsz. De ruhákat, cipőket sőt, ha van kedved, akkor délután nézünk neked egy kocsit is. Viszont előtte ezt meg kell enned! – mutattam a reggelijére.

Fejcsóválva sóhajtott, majd kelletlenül belapátolta a müzlit. A kezébe nyomtam Alice bankkártyáját, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Kiment a konyhából, bronzos árnyalatú haja lengett utána.

– A Kia-t vidd! – szóltam utána, és bár becsapódott a lépcsőajtó, biztos voltam benne, hogy hallja.

– Nessie? – kérdezte Bella.

– Igen. Vásárolni ment – tájékoztattam, miközben a mosogatóba tettem az üres müzlis tálkát.

– Hé! És nekem miért nem szólt senki? – játszott kedvesem durcásan.

– Itt hagytál volna ebben az óriási házban teljesen egyedül? – vettem fel a kesztyűt és riadt szemekkel néztem rá.

– Hát… az attól függ. – somfordált közelebb hozzám. Én a karjaimba zártam, és mélyen beszívtam mámorító illatát.

– Pontosan mitől? – puhatolóztam. Ő az ajkaim után kapott és szenvedélyesen megcsókolt. Nem engedtem el, soha többé nem akartam elengedni. Boldogan gondoltam arra, hogy egy teljes napig egyedül leszünk, aztán már nem tudtam másra gondolni, mint az őrjítő illatra és Bella ingerlő mozdulataira. Egyik kezemmel a derekát simogattam, másik kezem a felsője alatt kalandozott. Az ő vékony kezei is a felsőm alatt jártak, majd egy határozott mozdulattal letépte rólam azt.

– Ettől – suttogta egy elfeledett kérdésemre, majd ingerelni kezdte azt a pontot a nyakamon és testével nekem feszült. Nekem teljesen elborult az agyam, csak Bellát láttam semmi mást. Csak őt éreztem, mindenhol ő volt. Letéptem róla a felsőjét, így gyönyörködhettem csodálatos felsőtestében. Egy hirtelen mozdulattal felültettem a pultra, kezeim szabadon mozoghattak, finoman masszíroztam melleit. Ő a hajamba túrt, és közelebb húzott magához. Szenvedélyes csókot kaptam tőle, mely nem pont volt a beszélgetés végén. Ösztönző erő volt, s szinte ezzel adott engedélyt az együttlétre. Letéptem a melltartóját, a finom anyag reccsenve adta meg magát. Forró csókokkal halmoztam el, s heves lihegése erőt adott. Egy pillanatra elkapta a fejemet, lejjebb csúszott a pultom, lábait a derekam köré kulcsolta. Kezével a hajamba túrt, miközben csókolóztunk. Az én kezeim is a haját térképezték fel, majd lejjebb csúszott és a nyakát simogattam. Elkapta a kezemet és az arca elé húzta. Mélyen beszívta az illatát, majd a kezemet kezdte csókolgatni. Apránként haladt a kézfejemről az alkaromra, miközben én a nyakát csókolgattam. Ahogy egyre lejjebb hajolt, éreztem hajának bódító illatát. Úgy hatott ez rám, mint a drog. Kiürítette a fejemet, és csak ő számított. Mellkasomat csókolgatta, miközben felébredtem egy pillanatnyi kábulatból. Felhúztam, hogy fejünk egy magasságba kerüljön. „Szeretlek” suttogtam, és egy édesen mámoros csókban olvadtunk össze. Nyelve a szám minden négyzetcentiméterét megízlelte, édes ajkai finoman mozogtak az enyémeken. Összhangban voltunk, ugyanakkor mindkettőnk más utat járt. „Akarlak Edward” nyögte Bella és még erősebben kapaszkodott belém. „Most” nyögött, és éreztem, hogy elborít a forróság. Letépte rólam a nadrágot, s a szoknyájától is megszabadult. Körkörösen simogattam a combját, próbáltam lassítani, élvezetesebbé tenni neki. Én is a tűrőképességem szélén voltam, s csak egy pont választott el az őrjöngéstől. Leszakította rólam a bokszeremet is, miközben finoman a nyakamba harapott. Ez a játékosan szenvedélyes gesztus kiverte a biztosítékot, hörgő vadállatként téptem le róla a bugyit. Erősen, kíméletlenül tettem magamévá, mire ő hangosan felsikított. A józan eszemet teljesen elveszítettem, csak az ő mozdulataira, nyögéseire, apró sikolyaira figyeltem. Vékony derekát körkörösen mozgatta, s az extázis felé sodort minket. Csatlakoztam hozzá, kezeimmel a mellét és a derekát simogattam. Egy-egy mozdulatával, egy-egy lökésével egyre feljebb tornázott bennünket, éreztem, amit ő, s majdnem a csúcson voltunk már. Szinkronban mozogtunk és végül én tettem pontot az i-re. Sikoltott, majd teste lassulni kezdett és az élvezet lenyugodott. Én is süllyedtem, mámorosan, boldogan. „Szeretlek” sóhajtottam. Bella szintén kábán válaszolt „Én is. Örökké.”

Miután elváltunk fel akartam venni a nadrágomat, de csak cafatokban találtam meg. Nem is emlékeztem, ez vajon mikor ment tönkre.

– Mit szólnál egy kis nyugalomhoz? – kérdeztem feleségemet, aki éppen a szoknyáját vizsgálgatta, illetve, ami megmaradt belőle.

– Mire gondolsz? – kérdezett vissza egy csalfa mosoly kíséretében.

– Hunyd be a szemed! – utasítottam, mire készségesen lecsukta szemeit. Felkaptam, és felszáguldottam vele a harmadik emeletre. Itt volt a jakuzzi és a „nyugizó” sarok. Beleültettem a forró vízbe, mire azonnal felpattantak a szemei.

– Hé! – fogta meg a kezemet és belerántott a vízbe. Nevetve várta, hogy előbukkanjak. Ám ez bosszúért kiáltott, így lehúztam a medence aljára. Egy csókot nyomtam a szájára, majd a felszínre indultam. Kényelmesen helyezkedtem el a medencében kialakított fotelben és vártam, hogy Bella is felbukkanjon. A medence túloldalán bukkant fel, durcás arccal ült le.

– Ez gonosz volt Edward! Csurom víz lett a hajam! – tettetett duzzogással fordította el a fejét.

– Ne haragudj édes! Ha akarod, később megszárítom neked – válaszoltam könnyedén. Könnyűnek is éreztem magamat. Bellával cicázni, önfeledten nevetni, mindennél többet jelentett nekem. Végre élvezhettem a mindennapok apró örömeit, kihasználhattam a világmindenség összes idejét. Enyém volt a világ, úgy éreztem mindent el tudok érni. Mindent, de csak akkor, ha Bella velem van. Nélküle semmit, vele mindent.

– Jaj, megtennéd? De drága vagy! – mosolygott kedvesem. – Esetleg nincs kedved kivasalni a kedvenc ingemet? Felporszívózni? Felmosni, letisztítani az üveget, elpakolni? Kocsit mosni, főzni, takarítani?

– Oké, oké elég lesz! – nevettem. – Mit kapok cserébe, ha kivasalom az ingedet? – húztam fel a szemöldökömet.

– Háát – somolygott cinkosan. – Az attól függ milyen szorgalmas leszel…

- Igen, akkor nagyon jó kisfiú leszek. Gyere, menjünk vasalni – mosolyogtam, és felálltam. Megfogtam a kezét, kihúztam a medencéből és körbetekertem egy törölközővel. Egyik részről, hogy ne vizesen másszon végig a lakáson, másrészt, (talán nagyobbik részt,) azért mert igen kívánatos volt, a vízcseppek gyémántként csillogtak a testén. Lehet, hogy ez az én férfiúi hiúságomnak is sok lenne egy napra.

Én is a derekamra tekertem egy törülközőt, megfogtam Bella karcsú kézfejét és elindultam vele lefele. Amilyen gyorsan száguldottam felfelé, olyan lassan andalogtunk le. Boldog voltam, és nem siettem. Nem hajtott semmi. Most is tele voltam vágyakkal, de ez most egy csöndes, lassan hullámzó tenger volt, nem pedig egy viharos, mindent elsodró erő.

Mikor beértünk a szobánkba rögtön elkezdett csörögni Bella telefonja. Idegesítő volt, azt hittem lecsapom a készüléket.

– Ne vedd fel. – néztem rá könyörgőn. Kedvesem beharapta alsó ajkát, hipnotizálva nézett rám.

– Légy szíves ne nézz így rám. – rázta meg a fejét, mint aki valamiféle kábulatból ébredt. Felvette a telefont, és lefagyott az arcáról a mosoly. – Igen. Máris. Egyedül? Mi? Nem, ebbe nem fog belemenni! Alice, kérlek! De… Mégis mit mondjak neki? Aj, Alice! – fújta ki a levegőt, és bennem egyre feljebb ment a pumpa. Valami rossz készülődik. Nagyon rossz. – Rendben, azonnal indulok. Oké, szia!

– Mi az? – követeltem, amint megszakadt a vonal. Alice nem véletlenül beszélt olyan halkan, hogy én ne hallhassam minden szavát. Dühhel gondoltam a húgomra, aki épp oly idegesítő volt, amilyen nagy a szája.

– Edward – mondta Bella gondterhelten a nevemet. – El kell mennem. Valami… valami történt Nessie-vel. Nem tudja pontosan Alice se, hogy mi, hiszen nem látja olyan pontosan, mint minket. Tudod, hogy csak egy halvány körvonal. Most az is eltűnt. Lehet, hogy csak Jacobbal van, vagy valami hasonló, de én félek! Mi van, ha mégse!

– Akkor induljunk azonnal! Keressük meg! – kezdtem kétségbeesetten a megoldást kutatni.

– Nem Edward! – tette a kezét a mellkasomra. Határozott volt, arca komoly. – Csak ÉN megyek. ÉN keresem meg.

– Mi? Miért? – Ezen teljesen kiakadtam. Én, mint az apja miért nem segíthetek a lányom keresésében?

– Alice… Alice azt mondta, hogy megsérülhet valaki, ha te is jössz. Nem akarom, hogy az a valaki Renesmee legyen. Kérlek, értsd meg. Egyedül megyek. – mondta komoly arccal. Magabiztos volt, a döntése szikla szilárd, hiába ellenkeztem volna.

– Rendben – sóhajtottam. Nehéz szívvel próbáltam elfogadni, hogy a húgom megpróbál kivonni ebből. Alice, ezért még számolunk! – Úgyis el kellene mennem, vadászni, vagy valami hasonló.

– Oké… - motyogta Bella. – Figyelj Edward, én… tényleg nem az én ötletem volt.

– Tudom – mondtam, majd egy puszit nyomtam az arcára. Felvettem magamra valami ruhát, azt sem tudtam mit halászok ki a szekrényből. Zoknit, cipőt a talpamra, aztán kiugrottam az ablakon. Repültem az erdőben, olyan gyors voltam, akár a szélvész.

Nem tudom dühös voltam-e. Vad voltam az biztos, hiszen szinte szárnyaltam a fák közt. Úgy is éreztem magam, mint egy madár. Gyors voltam, könnyű, és erőteljes. Semmi nem álhatott az utamba még jó ideig. Nem is tudom merre mentem, csak futottam és futottam. Az erdő hihetetlenül gyorsan haladt el mellettem, a zöld foltok is összemosódtak. Furcsa érzésem volt, azon felül, hogy haragudtam Alice-re. Mintha egy kicsit Bella is elárult volna. Bár logikus, hogy egy anya a gyermekét védi mindenekelőtt. Ez a legfontosabb a számára, nem kell, hogy ebbe is belekössek. Talán így a jobb. Talán van valami hosszú távú jelentősége annak, hogy én itthon maradtam. Talán nem kellene látnom most Nessie-t. Lehet, hogy Jacobbal van, és talán… amit el se merek képzelni, mert netalántán letépném Jacob fejét, esetleg úgy is együtt vannak. Jake, személyesen tekerem ki a nyakadat, ha a lányomat bemered mocskolni. Felmordultam erre a gondolatra, nem tetszett a dolgok állása. Eltűnt, eltűnt, eltűnt, eltűnt. Á, nem szabad tovább tornáznom az adrenalin szintemet, így is elég ideges vagyok. Valószínűleg más oka van annak, hogy Nessie nem látható, de Alice sem tökéletes. Talán csak rosszul látta, volt már rá példa, hogy hibázott. Mekkora galiba is lett belőle… Alice nem egy szent, tehát követ el hibákat. Például azt a hibát, hogy engem kivont ebből az akcióból. De sebaj, Alice hibázik, én pedig meg tudok bocsájtani. Időm, mint a tenger, legfeljebb jön nekem egy-két évtizeddel. Semmi az!

Belerúgtam egy kavicsba, messzire repült a lökéstől. Na, jó az a „kavics” egy elég nagydarab szikla volt… de szép ívesen repült. Illetve zuhant, lefelé. Egy szakadékféleséghez érkeztem, bár fogalmam sincs, mi lenne ez. Egy sziklaszurdok, homokos, köves talaj. Az erdőség fái még megkötik a földet, de ha a szél elhordja, akkor ott is ahol állok, levegő lesz. Valamikor szerintem egy folyó volt itt. Vájta a medrét, ami egyre szélesedett, az idő folyamán megsüllyedt. Most pedig ott tartunk, hogy egy szép kis szakadék előtt ácsorgok.

Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy lemegyek, de hirtelen egy szarvascsorda illatát hozta a szél az erdő felől. A folyónál is volt állat, de ha lemegyek itt a peremén, akkor biztosan zajt csapok, amivel elijesztem őket. Ezek a szarvasok könnyű prédák, szinte tálcán kínálják fel magukat. Egy időre kikapcsoltam az agyamat, hagytam hogy állatias ösztöneim eluralkodjanak rajtam. A szagok alapján tájékozódtam, a szívek egyenletes, lomha dobbanásai csak útmutatók voltak, akár egy jelző tábla. Ahogy pumpálták a vért, kívánatosan csörgedezett a kicsit savanykás nedű. Eltekintettem attól, hogy elég gusztustalan szaguk volt, és attól is, hogy igen gusztustalan állatok voltak. A vér illatától csillogó szemekkel, akár egy vad oroszlán, úgy vetettem rájuk magamat. Először a szarvasbikát öltem meg, annak volt talán a legszörnyűbb íze. Megpróbáltam csak a vér kellemes melegére figyelni, ahogy lágyan csorog a számban. Szívtam a nedűt, folyt belém az energia. Itt most, nem értem be egyetlen állattal, utána vetettem magam egy nőstény szarvasnak is. Gyorsan elejtettem azt is, nem volt nagy harc. A borotva éles fogaim gyorsan, keményen metszették át puha bőrét. Ennek kellemesebb íze volt, valamivel édesebb vére.

Miután végeztem az öldökléssel, teli hassal, és tiszta szívvel indultam visszafelé. Bár, hogy miért épp visszafelé azt nem tudnám megmondani. Teljesen fölösleges hazamennem, az üres ház fogadna. Inkább barangolnék még az erdőben, egy kicsit lenyugodnék a természetben.

Ismét futottam, bár korántsem olyan gyorsan, mint előzőleg. Mondhatni könnyedén kocogtam az erdőben. A fejem üres volt, nem akartam gondolkozni. Se a múlton, se a jövőn. Üresen szaladtam az erdőben, és valahogy nem találtam a helyemet. Végül egy tisztásra értem, itt minden sokkal békésebb volt. Nem olyan volt, mint a MI tisztásunk, ez kisebb, tojásdadabb alakú, szabálytalanabb. Ez más volt. Leheveredtem a fűbe, néztem a felhőket, ahogy hol megcsillan rajtam a napfény, hol a felhők elrejtették előlem a bűvös napsugarakat. Egy ideig ezzel foglalatoskodtam, majd a fűszálakat kezdtem számolni.

Pár óra múlva azonban idegen hang, és idegen gondolatok kúsztak a fejembe.

„Tulo herin holo mien gulm”- hallottam valami furcsa idegen nyelvet, majd a gondolatok eltűntek. Nem értettem ezt az egész helyzetet, sose történt ilyen. Valaki nem tudja kikapcsolni az agyát, az lehetetlen. Legalábbis élve biztosan nem. Érzetem az illatot, egy vámpír jár erre. Azonnal felpattantam, támadóállásból figyeltem a jövevényt.

– Nem akarlak bántani - szólt egy vékony hang a fák közül. Láttam a ruhájának színét, de az arcot nem tudtam kivenni, elrejtette egy fa. Narancsos színű anyag volt. – Leülhetek melléd? – kérdezte bizonytalanul és valami megrendült bennem. Megfagytam egy pillanatra, az arcom üres lett. Már miért ne ülhetne? Nem vagyon én vadállat! Se szörnyeteg!

Leültem lassan nyugodt mozdulatokat téve. Finoman bólintottam. Hirtelen a narancsos anyag eltűnt a szemem elől és a fa lombja rezegni kezdett. Az egyik ága megmozdult, kecsesen hajlott, egy csúszdát formált. A lány azon csúszott le, majd könnyed, táncos léptekkel jött oda hozzám.

Rájöttem, hogy nekem kellene udvariasnak lennem, de egy kicsit megbabonázott ez a dolog. A fák azért ennyire nem rugalmasak… Felálltam és a jobbomat nyújtottam.

– Elnézést kérek, hadd mutatkozzam be. Edward Cullennek hívnak. – A lány készségesen elfogadta a kezemet.

– Semmi gond. Michéla Gwathel. – mosolygott, majd egy puszit nyomott az arcomra. Meglepődtem, hogy milyen hirtelen milyen gyorsan a bizalmába fogadott. Ez vámpíroknál nem szokás. Bár, ha a húgomat vesszük alapnak, és beleszámítjuk, hogy a fák is milyen kecsesek… akármi lehet itt.

– Ez mi volt? Mármint nem akarok tolakodó lenni, de az a fa…? – kérdeztem, és talán először éreztem egy vámpír közelében tudatlannak magamat. Michéla felnevetett.

– Erre gondolsz? – kérdezte majd felemelte a kezét. Egy kört írt le a csuklójával, mire a fa lombkoronáját úgy forgatta meg, mint a csukló mozgása.

– Bámulatos – motyogtam.

– Köszönöm. – pukedlizett Michéla. – Frusztráltnak tűnsz. Mi a baj? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.

– Hát, igazából a család… Meg lenne egy-két kérdésem hozzád is – feleltem őszintén.

– Na, ki vele. – mosolygott, és lecsüccsent a fűbe.

– Igazából nem is tudom. Olyan furcsa szféra övez téged és a családodat. Érdekesek vagytok. Például – megfogtam a karját és az enyém mellé tettem. – nézd csak meg! Az enyém csillog, a tiéd nem. Miért? Vagy hogyan? Mert abban biztos vagyok, hogy egy normális vámpírnak csillog a karja. – néztem rá kíváncsi szemekkel.

– Nézz vissza a karunkra! – szólt csendesen. Bámulatos volt, most mindkettő csillogott. Nem értettem az egészet, valami boszorkányság lehetett. Bízom a szememben, és a memóriámban is! Ez nem lehet.

– Ezt meg? Hogyan? Mikor? – hebegtem. Nem találtam a megfelelő szavakat.

– Edward, kérlek, mond meg, hogy mit látsz rajtam. – utasított Michéla.

– De még nem válaszoltál – emlékeztettem.

– Ez a válaszom része, csak próbálok segíteni. Mit látsz rajtam? – kérdezte csöndesen.

– Hát, egy narancsszínű felsőt, egy fehér csipkés melltartót, egy farmert – válaszoltam készségesen.

– És most? – kérdezte sután. Tágra nyílt a szemem a csodálattól. A haja fel volt fogva, most nem omlott egyenletesen a hátára. Eltűnt a felső, és a farmer, helyette egy fekete mély dekoltázsú kivágott hátú estélyiben jelent meg előttem. Nem moccant meg, a karja még mindig ott feküdt az enyém mellett, csak most egy fekete kesztyű fedte.

– És most? – kérdezte ismét, és a kesztyű eltűnt ruhástul, mindenestül. Most a haja platinaszőke lett, egy Barbie babához lehetett volna hasonlítani. Rózsaszín felső, farmer rövidnadrág. Hosszú, karcsú lábak.

– És most? – a kép visszaváltozott az eredetivé, a narancs felsőben, farmerben, melltartóban volt.

– Ezt meg hogyan? – kérdeztem rögtön. Csak megrázta a fejét, de nem válaszolt. Titok. Még egy titokra bukkantam, így az egész család egyre rejtélyesebb lett. Sajnos volt egy olyan sanszom, hogy erre titokra nem fog egyhamar fény derülni.