3.fejezet

/Minerva szemszöge/

A suli lassan telt. Túl lassan. Elég lassan ahhoz, hogy minden pillanatban rá gondoljak, és elég lassan ahhoz is, hogy érezzem, mennyire fáj, hogy nem lehet az enyém. Rossz volt, hogy nem láttam, és szinte hiányoltam, hogy ott legyen a menzán, a családja körében.

De vége lett, és rá kellett jönnöm tényleg nem fogom ma többet látni. Mila, és Sophie eltűntek, mint a kámfor. Valahova mentek, de hogy hova azt én sem tudtam. Se szó se beszéd, csak amint letették az iskolatáskát, már a házban sem voltak.

Levédia meg Alex pedig vadászni mentek. Ha oda mentek. Én pedig egyedül maradtam a fájdalmammal a házban. Úgy éreztem minden, amibe eddig kapaszkodtam most eltűnt, és csak zuhanok a kínok verme felé.

A szobám padlóján ültem, és próbáltam energiát gyűjteni, ahogy Irina tanította régen. Mikor teljesen magam alatt voltam, és már az önpusztítás határát súroltam mindig leültetett és energiát gyűjtöttünk, hogy legyen erőm túlélni. Olyankor feltöltődtem, és úgy éreztem van tovább, és újra elég erős vagyok ahhoz, hogy kievickéljek ebből a bánatból.

Most mégsem ment. Az enyhülés, amit vártam nem jött. Csak erősödött, és én egyre gyengébbnek éreztem magam. Úgy éreztem nincs elég erőm élni, és nincs elég erőm energiát gyűjteni. Viszont korántsem voltam olyan szörnyen, mint tegnap mikor Mila talált rám felmart kezekkel.

Jobban fájt ez az egész, mint amikor az ének, és a zene világát vesztettem el. Fájt, mert az már az enyém volt, és elvesztettem. Persze mindenkinek fáj, ha elveszt valamit, ami az övé volt, és ami ráadásul kedves is. Viszont miért fáj annyira, hogy elvesztettem valami olyat, ami nem is volt az enyém. Egy olyan valami csúszott ki a kezem közül, és vált köddé, amit soha nem ismertem, és soha nem tudtam megfogni. Talán nem is a dolog elvesztése fáj annyira. Lehet, az jobban fáj, hogy már a reményt is elvesztettem, hogy valaha az enyém legyen.

Reménytelen helyzet, és nem találok kiutat belőle. Rosszkor voltam rossz helyen, hogy láttam őt, és rosszat láttam rosszkor mikor rájöttem a barnával szeretik egymást. Annyira bíztam benne, hogy valaha az enyém lehet gyönyörű borostyánszín szeme, és annyira szerettem volna szeretni őt, és érezni, hogy ő is szeret. Ezt az álmot viszont készülőben összetörte a láthatatlan.

Mintha a sors akarná úgy, hogy ennyire szenvedjek, és hogy ennyire fájjon. Egyedül érzem magam. Egyedül, mint az ősz végi utolsó falevél a fa kopár koronáján. Csak lengek a csípős téli szélben, ami azt süvölti fülembe, hogy egyedül vagyok, és nincs mellettem semmi, és senki.

Gyenge vagyok. Mint a hajnali harmat a zsenge fűszálon melyre kacéran nevet a nap, és folyton azt sugallja erősebb nála, és ő gyenge marad örökre. Rossz volt ezt érezni. Annyira vágytam a tompult békére, az erőre, az energiára, amit a meditáció hoz vissza. Rá voltam szorulva a lelki békére. Arra a pár szóra, ami csak az ő szájából hallva hoz nekem békét, és nyugalmat.

Ott kuporogtam lótuszülésben az üvegfallal szemben. Körben mindenhol fehér illatos gyertyák égtek. Lángjuk nyugtatta felsebzett szívem lüktető fájdalmát. Kellemes fahéj, és kókusz illatot árasztottak magukból némi menta, és citrom keverékkel. Az apró sárga táncoló lángok tele élettel pattogtak a gyertya kanócán.

Behunytam a szemem, és elkezdtem koncentrálni. Magamban Irina intő szavait, és tanácsait pörgettem le újra, és újra.

„Keresd meg az energiát, ami benned van. Próbáld a kezedben tartani, és formáld kedved szerint.” csengtek Irina szavai a fülemben. „ Keresd meg azt, ami az erőt adja neked. Dolgozz az energiával. Tarts a kezedben, mint egy tárgyat. Gyűjtsd össze magadnak, mint egy gömböt. Rendelkezz vele!”

Éreztem, ahogy erősödöm. Kerestem az energiát, és éreztem, ahogy kis gömbként lebeg előttem, és nyugalmat áraszt magából, és erőt ad a túléléshez. Végtagjaim bizseregtek, ahogy a magamban lévő békét kerestem, és energiát gyűjtöttem. Mint kis hangyák úgy futkosott végig rajtam az erő, és mint a tenger öntött el a pillanatnyi nyugalom, amire vágytam.

Lassan kinyitottam a szemem, hogy visszatérjek a valóságba, de addigra vége lett. A kis gyertyák sem égtek már, és csak az édes illatuk lengett körbe a szobán. Az erőtlenség újra elemi erővel tört rám, és borított el. A nyugalom, ami eddig elöntött most eltűnt rólam, és ott voltam ahol az elején. Gyengén, szomorúan és egyedül. Nem tudtam mit tegyek. Máskor ez mindig bevált, és kiűzte ezt a nyavalyát belőlem. De most. Pont ott vagyok mintha nem is csináltam volna semmit. Nem jutottam egyről a kettőre.

Hirtelen megéreztem Milát. Izgatott volt, és fel volt villanyozva valami miatt. Csak párszáz méterre voltak. Pillanatok múlva hazaértek. Nem tudom, hogy hol voltak eddig, de most mindketten majd kicsattannak az örömtől. Nem állt szándékomban elrontani a kedvüket.

A nap további részét a szobámban töltöttem és festettem. Vagyis inkább gondolatelterelésnek lehet mondani mintsem festésnek. A kezeim szabadon, és féktelenül szaladtak a vásznon, és mire észbe kaptam a vászonról egy ismerős borostyánszín szempár nézett vissza. Rettenetes, hogy még most is kísért.

A szívembe nyilalló fájdalom erős volt, és a csillogó szempár csak rontott a helyzeten. Nem törődve vele, hogy még friss a festék éles körmeimmel belekarmoltam a vászonba, ami kis cafatokra szakadt. Megtörve rogytam a földre, és már azon gondolkodtam vajon milyen lenne, ha itt lenne velem. Vajon milyen lenne, ha az én fülembe suttogna szerelmes szavakat.

Hiú ábrándok töltötték meg fejem, és egyre jobban kínoztak. Az alkaromon lévő hegeket bámultam, és arra gondoltam mennyire felszabadító mikor annyira fáj, hogy nem érzed a külvilágot. Gondolatban már éreztem a fájdalmat, amit borotvaéles fogaim okoznak. Gondolatban már éreztem, ahogy a mérgem égeti és marja a félhold alakú sebeket. Szinte éreztem a bódító fájdalmat, ami betölt, és végső megnyugvást ad. Felidéztem a tegnapi estét. Azt, hogy mennyire jó volt a fájdalom, hogy mennyire jó volt a fájdalom bódulata.

Kellett nekem. Újra. Kellett nekem megint ez az édes fájdalom. Mint a drogos a heroint, és tűt úgy emeltem szám felé a kezem, hogy végre átadhassam magam a teljes fájdalomnak mikor a szobám ajtaja kivágódott.

- Min ne! – Szaladt mellém Mila, és lefogta a kezem. – Nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. – Ölelt magához.

- Mila. – Remegett a hangom a nem létező könnyektől. – Annyira fáj.

- Semmi baj. Semmi baj. – Csitított.

- Mila nem segít. – Néztem karmazsinvörös a szemébe fájdalmasan. – Nem használ. Nem megy. Nem segít már a meditálás sem. – Fúrtam arcom a nővérem vállába.

- Semmi baj. Megoldjuk, semmi baj. – Simogatta nyugtatólag a hátam, majd vállam átkarolta, felhúzott a földtől, és leültetett az ágyamra.

Ott ültünk. Mila kitartóan simogatta vállam, és nyugtatott, én pedig szégyelltem magam, hogy megint itt kell lennie. Megint velem kell foglalkoznia, és engem kell babusgatnia. A szemem viszketett a nem létező könnyeimtől. Mila óvatosan körbenézett, és mikor meglátta a festősarokban a szétkarmolt képet, és kivette belőle, hogy mit ábrázol, és ráismert, hogy kié is az a két gyönyörű szem eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett.

- Ő? – Húzta fel a szemöldökét. Mire én behunyt szemekkel bólogattam. – Miatta? – Bólintottam. – Min. El kell mondanod, hogy mi ez. Szereted? – Kérdezett rá a nyilvánvalóra.

- Igen.

- Miért? Miért hagyod, hogy ezt tegye veled. Miért nem engeded el? Láttad, hogy ő másé! – Térített jobb észre Mila.

- Láttad a szemét? – Kérdeztem rá. – Láttad benne azt a rengeteg aggodalmat? Láttad benne azt a féltést, azt a rég átélt fájdalmat, ami nyomot hagyott benne? Nem érezted a tekintetén a tudásszomjat, és azt az életet és barátságot, azt a rokonlelkűséget. Ugye te is láttad a szemében? – Könyörögtem nyugtató válaszért, ami talán visszahoz a fájdalomból.

- Min én nem tudom. – Rázta meg a fejét összezavartan.

Amilyen mélyen voltam onnan már csak egy helyre lehetett menni. Még lejjebb hátha kilyukadok valahol. De alattam minden kemény, és nem enged tovább. Itt ragadtam a mély sötétben, és nem látom a verem felett a fényt a kijutási lehetőséget. Nincs miért küzdenem.

A továbbiakban nem beszéltünk semmit. Mila ott maradt mellettem, és vigyázott rám. Segített eltüntetni a festés után maradt rossz emlékeket. A szétkarmolt vásznat, a padlóról a festékfoltokat. Még a kezem is festékes volt, és a blúzom is. Mila elküldött megfürdeni, míg ő levitte a szemétbe a képet.

A fürdőbe vittem a kiválasztott melegítőt, és kényelmes rövid ujjú felsőm. A kádat teleengedtem meleg vízzel, és zsályás aromaterápia cseppeket csepegtettem a habos vízbe. Meggyújtottam egy két fehér gyertyát, és belemerültem a meleg zsályaillatú vízbe. Áztam egy ideig, és igyekeztem nem a bódító fájdalomra gondolni, és arra, hogy mennyire szeretem is azt. Inkább próbáltam most is meditálni, és elmerülni a meditálás immár csak pillanatnyi nyugalmába.

Egyre többet akartam ebből a nyugalomból. Nem volt elég a pillanatnyi boldogság és nyugalom többet, és többet akartam. Elég volt a gyengeségből, amit éreztem. Kellett nekem az energia. Kellett az életerő. Bármitől elvettem volna, hogy folyjon belém, mint a vadászaton a vér. Éreztem, hogy egyre csak növekszik bennem az erő, és az akarat. Töltődtem, és nem akartam abbahagyni. Szükségem volt rá. Dolgoztam vele. Játszottam azzal az erővel, amit gyűjtöttem. Apró gömböket, és gyurmákat formáltam, és kedvem szerint játszottam vele. Elvettem valahonnan, és az enyém volt. Minden körülöttem energia volt, és én csak még többet vettem el a saját energiamezőmből. Az enyém volt. Én pedig újra erős voltam. Visszatért az a nyugalom, amire vágytam.

Kinyitottam a szemem, és arra eszméltem, hogy a gyertyák körülöttem már nem égnek, és a víz sem olyan meleg már, mint amilyen volt. A nyugalmam a valóságba térve ismét eltűnt, de most mégsem éreztem magam elveszettnek. Erősnek éreztem magam. Elég erősnek, hogy legyőzzem a fájdalmat, melyet a tudat okoz, hogy sohasem lesz az enyém.

Felöltöztem és kimentem a szobába. Mila még mindig rám várt. A fehérre festett ágyam halványkék huzatán ücsörgött. Meggyújtottam néhány fehér, és kék gyertyát. Kellemes tenger illatuk volt, ami szintén nyugtatta érzékeim.

- Jobban vagy? – Mosolygott rám félve Mila.

- Határozottan. – Mosolyogtam vissza szívből, mert most tényleg jól voltam. Úgy, mint máskor. Erősnek éreztem magam. Elég erősnek, hogy megbírózzam a reménytelen szerelmemmel, és annak fájdalmát a magam javára fordítsam, és igyekezzek előnyt kovácsolni belőle.

- Olyan jó végre ezt érezni felőled. – Ölelt meg Mila.

- Annyira jó hogy velem vagy. Sokat jelent ez nekem. – Öleltem vissza testvérem.

- Tényleg. – Húzódott mosolyra Mila szája mire én kérdőn emeltem fel a szemem, hogy mit akar most csinálni. – Mit szólnál hozzá, ha holnap kicsit megtréfálnánk a díszes társaságot a suliban? – Vigyorgott ravaszul.

- Tudod, hogy vevő vagyok az ilyenekre. – Húzódott mosolyra a szám. Nem hiába Milának mindig sikerül jobb kedvre deríteni, és mindig sikerül visszahozni az olyan helyzetekből, mint az előbbi.

- Arra gondoltam mi lenne, ha elsütnénk a tojásikrek tréfát. Tudod azt a csőnacit, meg a kivágott dekoltázsú kékes lenvászon tunikát. Tudod, ami van mind a kettőnknek egyforma. Ugye megvan még neked. – Nézett rám hatalmas boci szemekkel. Mikor bólintottam megint sunyi vigyorra húzódtak ajkai. – Vegyük fel mindketten azt. Az eltéréseket köztünk majd korrigálom. Olyanok leszünk, mint két tojás. Te is reagálsz a Michélára meg én is a Minervára. Órán is eljátszhatnánk. Elszólít a tanár, és egyszerre szólalunk vissza. Az örületbe kergethessük a Culleneket is. – Mosolygott Mila.

- Adj egy ötöst! – Emeltem fel a kezem beleegyezésül mire Mila egy hatalmasat csapott bele.

Egész a suliig a nagy gardróbban turkáltunk, hogy megtaláljuk a tunikát a kiegészítőkkel, a cipővel. Ez után órák hosszat álltunk a tükör előtt és korrigáltuk a valóságot, hogy a suliban felvett álca és a kis tréfa tökéletesre sikerüljön.

Mélyen azonban éreztem, hogy Mila most mindenáron vidítani akar, és valahol mélyen ő nem vágyik, erre a játsszuk el a tojásikreket storyra. Mindig is szabadlelkű volt, és ki akart tűnni. Nem hiszem, hogy szívesen adta fel a megkülönböztető jegyeit. De szeret, és ezt értem teszi. A testvérem, és szeret. Több szebb dolgot nem is kaphatnék a világtól.

Tollászkodás közben meg is feledkeztünk róla, hogy indulnunk kell. Lent a lépcsőházban találkoztunk Sophieval, és Alexszel. Mint megláttak bennünket rájöttek, hogy mire is készülünk, és az ő arcukra is kiült a szemtelen sunyi vigyor.

- Tojásikrek? – Húzta fel a szemöldökét értetlenséget színlelve Alex.

- Aham. – Mondtuk egyszerre Milával és elnevettük magunk. – Azt hiszem, most az őrületbe kergetjük a vegákat. – Nevette Mila.

- Szegény Edward. Jobban már ki sem lehetne készíteni. – Mosolygott Sophie, de a név hallatán fájdalmas torzba futott arcom, és mikor meglátta szinte azt kívánta bár ne mondott volna semmit.

- Semmi baj. –Húztam mosolyra a számat, majd felkapott fejjel boldogságot színlelve indultam le a garázshoz. – Gyertek már, akarok nevetni egy jót a tréfán. – Incselkedtem mire mindenki megkönnyebbülten sóhajtott, és elindultak utánam.

Ma is az én kocsimmal mentünk suliba. Az elsők között értünk oda és a legjobb parkolóhelyet sikerült kifognunk. Most kivételesen Mila és én léptünk ki elsőnek, és csak utánunk Sophie, és Alex. Az ezüst Volvót még nem láttam sehol, de biztos voltam, hogy ma jönni fognak. Éreztem a zsigereimben.

Az autót bezártam majd elindultunk a suli előtt lévő padok felé. Még nagyon korán volt, ezért oda ültünk le. Mila mellém ült, és cinkosan mosolygott rám. Az egyik lány ment el mellettem, aki velük járt kémiára.

- Szia Min. – Köszönt nekem mire Milával egyszerre felkaptuk a fejünk, és integettünk.

- Szia Sarah. – Mosolyogtuk mindketten. De ez annyira még nem nagy dolog. A java még hátra van.

Egy tíz percre rá befutottak a Cullenek is. Megjött az ezüst Volvó és kiszállt belőle a Cullenek négy tagja. A szőke, és a nagy mackós alkatú egy nagy dzsippel jöttek. Persze most is ő vezetett, mint a múltkor. Amint kilépett az autóból körbe tekingetett. Keresett valakit, vagy inkább valamit. Szeme a fekete Aston Martinomon állapodott meg, és újra körbekémlelt. Végül megtalált bennünket, ahogy a padon ültünk. Egyenesen felén közeledett, amit megbámultak a többiek.

Ő csak egyre közeledett. Aranybarna szemében gondterheltség, kíváncsiság és tudásszomj égett.

- Michéla. – Mondta mikor odaért mire Milával összenéztünk.

- Igen? – Szólaltunk meg egyszerre mire Edward értetlenül meredt ránk. Nem tudta megmondani, hogy melyikünk ki. Már a szemünkben sem volt az a kis különbség, és az apró eltéréseket is kijavítottuk.

- Michéla. – Fordult Mila felé. – Arra gondoltam…

- Hogy? – Vágtam a szavába, mintha én lennék Mila.

- Hogy talán… – Fordult immár felém hisz biztos, hogy azt hitte, hogy akkor végülés én vagyok igazából Mila.

- Azt hogy… mond már! – Szólt rá a mellettem ülő Mila mire Edward idegesen felé kapta a fejét.

- Szóval azt, hogy…- Erre viszont én vágtam a szavába.

- Akkor most mondod vagy nem! – Fordult felém Edward, és most tényleg összezavarodott. Melyikünk is Mila?

- Semmi. Nem lényeges. – Rázta meg a fejét miközben rám nézett. Talán azt állapította meg, hogy én vagyok Mila.

- Szia, Minerva. – Fordult Mila felé mire mind a ketten válaszoltunk.

- Szia! – Harsogtuk egyszerre mire arca még meglepettebb lett.

Persze, hisz a gondolatainkból egy szót sem ért. Csak a külső marad, és mi még abban is csalunk. Kíváncsi vagyok mekkora zűrzavart hoztunk a fejére.

Ez pedig így ment egész nap. Akármelyikünket szólítottak meg mind a ketten reagáltunk, és akármit is kérdeztek mindketten úgy feleltünk, mintha mindketten ugyanaz a személyiség lennénk. A barátaink kikészültek. A tanárok is úgy pislogtak mikor felszólítottak, és mindketten felálltunk mintha még nem láttak volna emberforma élőlényt.

Edward még megpróbált az ebédszünet előtti szünetekben kérdezni valamit, de feladta, mikor nem tudott kiigazodni rajtunk. Akármelyikünket szólította meg mind a ketten válaszoltunk.

Sophie, és Alex pedig a hasukat fogták a röhögéstől valahányszor elment Edward teljesen összezavarodva a mi személyiségzavarunktól. Szerettem tojásikreket játszani, hisz nekünk ez volt a szórakozás a szürke hétköznapokon.

A menzán a Cullenek fura módon nem a megszokott asztaluknál ültek, hanem közvetlen a mienk melletti asztalt foglalták el. Mind ott voltak. A méz szőke hajú a koboldforma lánnyal, a nagy izompacsirta a szőke modellfazonnal, és Edward a barnával. Átölelték egymást, és elmerülve egymás társaságában beszélgettek.

Fájt nézni őket, és úgy éreztem az előbbi energialöket, amit kaptam kezd elpárologni, és visszahullik rám a letargia. Mila tartotta bennem a lelket, hogy nemsokára vége a napnak, és nem kell mellette lennem. Egy bibi van csak. Mellette akarok lenni, és nem az fáj, hogy a közelben van. Hanem az, hogy a reményt is elvesztettem, hogy esetleg szerethetem valaha. Úgy ahogy a barna vámpír.

Azt hiszem Bella a neve, de nem vagyok benne biztos. Nem igazán érdekelt a nevük, csak az övé. Most pedig ez a név fog az őrületbe kergetni.

- Im melo Edward. Dan amman naeg? – Suttogtam Milának halott nyelven, ami annyit tesz „Szeretem Edwardot. De miért fáj ennyire?”

- Law polin. – Válaszolt nekem, ami annyit tesz „Nem tudom.”

Nem tehettem mást kiűztem a fejemből a szerelmük képét, és erőt kezdtem gyűjteni. Ritkán tettem ezt meditálás, és egyéb nyalánkság nélkül, de most szükségem volt rá. Ilyet csak akkor tettem, ha tűrőképességem határán voltam.

- Mila haltha in fael. Enni boe hur mabo a meditatin. Im ar u’talt. – „Mila változtasd meg a valóságot. Energiát kell gyűjtenem, és meditálnom kell. Gyenge vagyok.” mondtam Milának halott nyelven, hogy a Cullenek ne tudják megérteni.

- Maer. – Bólintott Mila, és belekezdtem a meditálásba.

Kényelembe helyeztem magam, és elengedtem magam. Nem gondoltam semmire sem csak az erőre, és nyugalomra, ami segít átvészelni ezt a pár órát míg el kell viselnem a reménytelenség, és a fájdalom kínját.

Éreztem, hogy gyűlik bennem az energia. Ahogy nyugszom, egyre erősebbnek érzem magam. Akaratlanul is szemem előtt volt a barna vámpír arca. Az aranybarna szemek. A hosszú barna haj. Szív alakú sápadt arc, és ahogy érzem körülötte a pajzsot. Szinte látom, ahogy vibrál körülötte. Érzem a pajzs energiáját. Érzem mennyire erős, és hogy ez mennyire energiában dús. Elképzeltem, hogy az enyém. Elképzeltem, hogy a barnában lévő energia az enyém, és elveszem tőle. Mint a kis gyertyafényektől a szobában. Szinte már éreztem, ahogy erősödöm a barna energiájától. Feltöltött és nem éreztem gyengének magam. Nem hiányoltam semmit, mert az erő mindent betöltött bennem.

Aztán az erő tetézett, és olyan érzésem volt, mint eddig soha. Mintha megkétszereztem volna azt az erőt, ami bennem van. Jól esett, és földöntúli békével töltött el. Teljesen kiütöttem magam a való világból és a nyugodt háborítatlan energiabuborékban lebegtem. A meditációból egy tompa puffanás és egy zaklatott felkiáltás zökkentett ki.

- Bella! – Kiáltotta zaklatottan Edward. Mire kipattant a szemem, és ránéztem a mellettünk lévő asztalra megláttam mi történt. Bella, aki mint kiderült a barna vámpírlány. Összeesett, és lefordult a székről.

- Jasper! – Sikoltotta a koboldszerű lány mikor a mellette ülő méz szőke hajú Jasper az ölébe ejtette fejét, mint aki eszméletét vesztette.

A családunk meglepetten bámulta, hogy mi lelhette ezt a két vámpírt, hisz egy átlagos vámpír nem esik össze csak úgy. Sőt! Még csak össze sem szabadna esnie.

Edward kétségbeesetten szólítgatta Bellát, de Bella nem reagált. A családom nem ült tétlenül. Mivel senki, nem mert a Cullenek közelébe menni Alexel, Sophieval és Milával odamentünk hozzájuk.

- Mi történt? – Hajoltam le Edward mellé, hogy segítsek „felemelni” Bellát és kivinni a levegőre „hátha” jobban lesz. Alex pedig a koboldszerű Alice-nek segített kitámogatni Jaspert, aki szemmel láthatóan mintha kezdett volna magához térni, de Bella még mindig eszméletlenül és mozdulatlanul feküdt.

- Nem tudom. – Tört ki belőle hisztérikusan a válasz.

- Vigyétek haza – mondta Mila. – Szerintem csak kimerült. – mondta Edwardnak, de közben folyamatosan rám nézett mintha valamit meg szeretne látni rajtam. Úgy nézett mintha valami lenne rajtam, amit nem látok, vagy még nem látott.

- Nem hiszem… - Kezdett bele Edward, de Mila a tekintetét Edwardra emelte és mélyen a szemeibe nézett.

- Hidd el jól lesz. Vigyétek haza. Fektessétek le, és hagyjátok, hogy pihenjen. – Mondta Edwardnak. Edward aprót bólintott majd felém fordult. Valamit fürkészett a tekintetemben. Gondoltam, hogy gondolatot olvas, így intve csak ennyit gondoltam, hogy rájöjjön, nem tud semmit kivenni abból, amit hall.

„Awartho in im Inc nín!” Kiáltottam a fejemben, ami annyit jelentett, hogy ’hagyd a gondolataim’. Így ha esetleg érti is, amit mondtam tudja, hogy mire gondoltam.

Még egy pár pillanatig nézett rám aztán felvette Bellát a földről, és Bellával a karjai között kisétált a menzából a testvéreivel együtt. Mila és a többiek odajöttek mellém. Belém karolt és elkezdett kifelé húzni a suli előtti padokhoz.

- Ez meg mi volt? – Kérdezte Alex.

- Nem tudok sokat. – Rázta meg a fejét Sophie. – Annyit tudtam kivenni a fejükből, hogy Edward látta Min fejében meditálás közben Bella arcát. Bella azt mondta még mielőtt elájult, hogy annyira erőtlennek érzi magát. Aztán csak elájult. Ő gyanakodott rád- Nézett rám Sophie. - hogy te tettél vele valamit, de nem tudja mit tehettél vele, hisz Bellának pajzsa van. Alice nem tud semmit sem arról, hogy Jasper mitől bukott így ki.

- De nem Min volt. – Mondta Mila ami inkább kérdésnek hangzott, mint kijelentésnek.

- Nem hiszem. – Rázta meg a fejét Alex. - Még csak énekelni sem énekelt. A meditálást pedig már máskor is csinálta suliban, és nem volt semmi baj. Ez most valami más.

- Nem tudom. Mi volt ez. Én csak energiát gyűjtöttem, hogy le tudjak nyugodni. Ennyi az egész. – Ültem a padon és szenvtelen arccal bámultam az ezüst Volvo helyét a parkolóban.

- Menjünk haza. – Kapta fel a fejét Mila.

- Miért? – Nézet rá Sophie.

- Levédiának tudnia kéne erről az incidensről. – Fejeztem be Mila helyett. Tudtam, hogy erre gondol.

Mindannyian belegyeztünk. Elmentünk a cuccainkért, és még a becsengetés előtt eltűntünk a suliból. Mindannyian elég furán fogadtuk ezt az egészet. Egyikünk sem sejtett valamit. A kötelékünkön keresztül éreztem, hogy Mila nyugtalan valami miatt, de nem értettem, hogy mi zaklatta fel ennyire.

Amint hazaértünk mindenről részletesen beszámoltunk Levédiának, aki szintén nagy meglepetéssel vette tudomásul, hogy a Cullenek közül ketten is eszméletüket vesztették ismeretlen okokból.

Aztán felmentetem a szobámba, és beraktam egy operát a DVD lejátszóba. Épp a harmadik felvonást néztem mikor Mila bekopogott.

- Bejöhetek? – Kérdezte.

- Persze. – Kiabáltam ki.

Mila bejött a szobába, és leült mellém.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk vadászni. Holnap, ha minden igaz sütni fog a nap. Meg hát elég unalmas a suli.– Lengette előttem a mézesmadzagot Mila.

- Benne vagyok. – Mosolyogtam melegen.

- Akkor mire várunk! Induljunk! – Pattant fel Mila, és rögtön a gardróbom felé futott. Elkezdett turkálni benne. Megtalált egy régi szürke melegítőt egy kopott kék felsővel, majd felém dobta. – Vedd fel, öltözz át, készülj el. Éhes vagyok.

Gyorsan átöltöztem, és lesuhantam a lépcsőn. Mila már a hátsó ajtó előtt várt. Mikor leértem hatalmas vigyorra húzódott a szája. Nem értettem mi ez kirobbanó jókedve, de a köteléken keresztül sikerült megfertőznie vele. Rég voltam már ilyen boldog!

Este felére értünk biztos távolságba Hauxleytól. Nem járt arra senki, így kénytelenek voltunk várni reggelig, hogy utána találjunk pár túrázót. Addig kellemesen beszélgettünk, és a régi szép időket emlegettük a Red Eye-ban.

- És arra emlékszel mikor Rox-ot kidobta Donert professzor mikor azt mondta, hogy repülni akar? – Nevetett Mila.

- Hogy ne emlékeznék rá! – Nevettem és majdnem leestem a nevetéstől a faágról, amin ültünk. – De te emlékszel, arra mikor először kellet az önvédelem órán párba állni a másodéves újszülöttekkel? Emlékszel rá hányszor földhöz vágtak bennünket kis tapasztalatlan meggondolatlan újszülötteket? – Vihogtam.

- Persze, hogy emlékszem. De te emlékszel a halott nyelv tanárra? Ernára? Mikor valamit mesélt halott nyelven, és utána bevágta „Értem egyáltalán, amit mondok?” – Idézte Mila mire mindketten harsány nevetésben törünk ki.

- Emlékszel rá mikor az első vak vadászaton Adri eltévedt, és nem talált vissza az erődbe? – Vihogtam, amikor eszembe jutott, hogy Adri vakon ordibál, hogy nem talál vissza.

- Emlékszel mikor vámpírszociológiát tanultunk, és mikor Darius nem azt mondta mikor a Volturit sorolta, hogy Macus, Caius, Aro hanem Marcus Caius Baró? – Vihogtunk.

- Vámpír létünkre elég bénák voltunk. – Jegyezte meg Mila szánalmat erőltető hanggal, de az egész egy hatalmas nevetésben veszett el.

- Hát arra emlékszel-e mikor Theodor megverte Damient? Aztán végül már az egész suli verekedett. – Mosolyogtunk önfeledten.

- Régi szép idők. – Dőlt Mila a fa törzsének.

- Hát igen.

Érdekes, hogy Mila mennyire el tudja terelni a figyelmem az állandó önmarcangolásról, és a saját nyomorúságom taglalásáról. A jókedve ragadós, és ez mindennél jobb ilyenkor. A kötelékünkön nem lehet megállítani a nagy dózisú boldogságot.

- Gyerünk, keressünk kaját. Éhen halok. – Ugrott le Mila a fáról én pedig utána ugrottam, hogy kaja után nézzünk.

Beleszagoltunk a levegőbe. Csak az erdei állatok vérét hozta felénk a hajnali szellő. Ilyenkor még nem járnak turisták.

- Talán majd később. – Vontam meg a vállam.

- Ajj éhen halok! – Durcáskodott Mila.

- Csak azok a büdös állatok vannak a közelben. – Rántottam meg a vállam, és visszamásztam a fára, az ágra ahol eddig ültünk. Mila utánam jött, és leült mellém.

- Te, hogy tudják a Cullenek ezeket a büdös állatokat enni. – Merengett Mila.

- Nem tudom. Lehet az ízük jobb, mint az illatuk. – Tételeztem fel.

- Nem hiszem. Vagyis nem tudom, hogy miért. Lehet én is szívesebben lettem volna vega, de ez jutott. – Vonta meg a vállát beletörődve Mila.

- Hát nem tudom lemondanék-e a vér örömeiről. – Vontam meg a vállam.

- Szerintem te is szívesebben lettél volna vega már az elején. Csak mi nem választhattunk. – Tárta fel a tényeket Mila.

- Végül is jobb vegának lenni. Nem kell eltüntetni a nyomokat, nincs kockázat, hogy esetleg majd elkezdenek kutató csapatokkal keresgélni egy szarvas után. Kevesebb kockázat. – Vontam meg a vállam. – Meg embert sem kell ölni, és nem szárad a lelkünkön a halála.

- Igen. – Helyeselt Mila.

A reggeli szellő édes és fűszeres illatot hozott felénk. Orrcimpáim kitágultak, és bódultan szívtam be az édes illatot.

- Érzed ezt? – Szimatoltam a levegőbe.

- Hogyne érezném! – Emelte fel fejét Mila, hogy beleszimatoljon a levegőbe.

- Kettő. Férfi. Fiatalok. Nem lehetnek húsz évesek sem. – Hunytam be a szemem.

- Azt hiszem ez jó lesz. – Vigyorgott Mila.

Elindultunk a mámoros illat célpontja felé. Valóban férfiak voltak, és a meghatározás sem volt rossz. Tizenkilenc évesnek látszottak. A hegyen túráztak. Hátukon túrázó táska volt. Röhögcséltek, és csajokról beszélgettek. Az egyik magas zöld szemű izmos szőkésbarna hajú fiú épp a múlt heti buliról beszélt, amit a kicsit vékonyabb barna hajú feketés szemű fiú lelkesen kommentált.

Véletlen ráléptem egy ágra, ami megreccsent a súlyom alatt. Alig volt hallható, de ők észrevették, és felkapták a fejüket.

- Biztos csak valami erdei állat. – Mondta a szőke hajú.

- Bizonyára. – Értett egyet vele a barna hajú fickó.

- Vigyázz Min, mert észrevesznek! – Dorgált meg Mila.

- Rendben. – Suttogtam, majd hosszan követni kezdtük a túrázó fiúkat addig, míg le nem tértek a túrázó ösvényről.

- Enyém a magas szőke. – Mosolyogtam.

- Enyém a barna! – Stoppolta le Mila.

- Hogy kéred? – Néztem Milára. – Adrenalin túltengésűt, vagy altassam el őket? Vagy akarsz velük játszani egy kicsit? – Néztem Mila éhségtől csillogó fekete szemeibe.

- Játszunk kicsit. – Villantotta ki Mila borotvaéles fogait.

- Már azt hittem nem fogunk szórakozni. – Vigyorogtam én is.

- Várj! – Emelte fel a kezét Mila. Kicsit elfordítottam a fejem oldalra mire megláttam mit akart csinálni. Ruhája helyére egy hosszú fehér angyalszerű ruha került. Vállig érő haja most rugalmas loknikban omlott le a háta közepéig.

- Kicsit játszani akarsz? – Csillantak meg a szemeim.

- Nem mehetünk eléjük a saját képünkben. – Villogtatta angyali mosolyát Mila.

- Rendben. – Egyeztem bele. Akármilyen hosszú idő is volt a hátunk mögött a lelkünk gyermekként tudott szárnyalni, és imádtunk játszani.

A fiúk épp egy fa alatt ültek, és pihentek mikor angyalian elsuhantunk a hátuk mögött és kuncogni kezdtünk, mint a kacér nimfák.

- Hallottad ezt? – Kapta fel a fejét a szőke.

- Igen. Csak hallucinálok vagy tényleg nevetést kallottam? – Tekingetett körbe a barna hajú fiú.

Megint elsuhantunk mellettük, és ismét kacéran, és játékosan elnevettük magunk.

- Gyertek elő! – Kiáltotta a szőke fiú és akaratlanul is megugrott vérében az adrenalin. A szíve pedig édesen dalolt nekünk.

- Bryan mi volt ez! – Pattant fel a barna hajú is.

Elmentünk mellettük még egyszer, de most sokkal lassabban. Kezemmel megérintettem a szőke vállát és elnevettem magam. A szőke fiú a válla irányába kapta fejét, hogy lássa ki érintette meg. Egyre lassabban és lassabban kezdtünk mozogni, így alakunk is kivehetővé vált. Előttük álltunk. A fiúk pedig szájtátva, és lefagyva bámultak minket. Úgy néztünk ki a szemükben, mint az angyalok.

- Csak álmodom. – Suttogta a barna hajú a szőkének.

- Akkor én is. – Vigyorgott a szőke is.

Lassan közeledni kezdtünk feléjük. Mila a barna hajú felé én pedig a szőke hajú felé. Melegen mosolyogtam és hívogatóan kinyújtottam a karom felé. Amint elég közel értem a szőke hajú fiú mohón kapott kezem után. Elmosolyodtam, és elkezdtem húzni az erdő belseje felé. Ellenkezés nélkül jött utánam. Mila is ezt tette. Elszakítottuk őket egymástól, hogy ne tudják mi lesz a másik sorsa. Mila erőt nem sajnálva tartotta magunkon az álcát. Lassan elkezdtem húzni magam után a szőkét. Aztán elengedtem a kezét, és lassan kecsesen elkocogtam be az erdő sűrűjébe.

- Várj! – Kiáltott utánam. Kacéran elnevettem magam, majd kikukucskálva a fa mögül mutatóujjammal hívogattam, hogy kövessen tovább.

A fiú folyamatosan követett. Mikor már eléggé bent éreztem magam az erdőben megálltam. A szőke még mindig követett, és lassan sétált felém. Elmosolyodtam, és kivillantottam borotvaéles fogaim. A fiú ösztönösen rezdült össze, de az ösztönét felülírva közeledett felém. Adrenalin zubogott az ereiben, és szíve gyors ütemben rohant. Damm-damm-damm-damm-damm. Énekelte nekem lágyan.

Nemsokára elém ért. Megállt egy lépésre előttem, és csábítóan mosolygott. Én is mosolyogtam rá, de egy idő után a meleg angyali mosolyból ördögi vigyor lett. Éreztem, hogy felismerte a változást, és megijedt. Lassan emelte a lábát, hogy hátráljon mire a fatörzsbe ütközött. Kezeivel a mohás törzsön támaszkodott. Lassan támadóállása ereszkedtem mire ő megfagyott a hirtelen előtörő félelemtől. Majd rávetettem magam. A fiú hatalmas izomerővel volt megáldva, és küzdött a szorításom ellen, viszont semmit sem ért. Pillanatok alatt ugyanis átharaptam a nyakát, és a fiú elernyedt a kezemben.

Meleg vére azonban édesen simogatta nyelvem. Édes fűszeres íze pedig lágyan simogatta érzékeim. A tűz a torkomban enyhült, majd végül alábbhagyott az égéssel. Gyorsan ittam ki a fiú vérét. Majd elástam az erdőben egy fa alá. Mire elkészültem Mila és kész lett.

Felültünk az egyik fa ágára, és elgondolkodva néztük a vérvörös naplementét. Este elindultunk vissza a házba. Másnap reggel értünk haza. Épp hogy csak látszott a nap fáradt fénye az esti égbolton. Felmentem letusoltam és átöltöztem, majd indultunk az iskolába. Mindannyinkat fűtött a kíváncsiság, hogy mi lett Jasperrel és Bellával, és, hogy felkelt-e azóta Bella.

Amint odaértünk leparkoltunk a legjobb helyre, majd leültünk a suli előtti padokra. Nemsokára begurult az ezüst Volvo. Árgus szemekkel figyeltük, hogy Bella felébredt e már. A kocsiból először Alice és Jasper szállt ki, utánuk Edward, és végül Bella. Nem látszott rajta semmi sem. Olyan volt, mint eddig. Vámpírszerű.

Edward összekulcsolta a kezét Belláéval, majd kéz a kézben andalogtak be az iskolába. Amikor elmentek mellettünk Edward kíváncsisággal teli szemmel nézett rám. Mintha ki akarna nézni valami olyat a fejemből ami, nincs is ott.

- Még mindig rám gyanakszik. – Fordultam a testvéreim felé.

Bólintottak, majd felálltunk, és bementünk az óránkra. Sophie folyamatosan a Cullenek elméjét pásztázta, hogy megtudja, hogy mi történt Belláva, és Jasperrel. Óra után összeverődtünk, és Sophie halott nyelven számolt be nekünk azokról, amit megtudott.

- Nos. Úgy tűnik Jaspert kiakasztotta Min nyugalma, és érzéketlensége, amit a meditáció közben érez. Teljesen elbódult tőle. – rázta a fejét értetlenül Sophie. – Ami pedig Bellát illeti. Azt tették amit Mila mondott nekik. Lefektették, és vártak. Aztán csak úgy felébredt magától. – Vont vállat Sophie. – Elmondása szerint olyan volt, mintha elvették volna tőle az erejét. Azt mesélte Edwardnak, hogy olyan volt, mintha kiszipolyozták volna belőle az életet.

- Gyanakodnak még rám? – Kérdeztem.

- Igen. Nem tudják, hogy mi történt, de rád gyanakodnak. Egyrészt, mert Edward látta Bella arcát a meditálás közben, másrészt pedig, mert Jasper a te nyugalmad miatt bódult el. – Magyarázta Sophie.

Tökéletes. Egy kellemes négy évet akartunk itt tölteni, erre hatalmas konfliktusba kerültünk.

- És most mi legyen? – Húztam fel a szemöldököm.

- Igyekszünk nem lebukni, és csak nagyon finoman létesíteni velük kapcsolatot. – Alex mindig is olyan hadvezér alkat volt, és imád az ilyen helyzetekben stratégiázgatni.

Én csak álltam, és néztem rájuk. Ellágyultam, és elbambultam. Hirtelen valami édes mámor öntött el. Jó érzés volt, de nagyon frusztráló. Oldalra fordítottam a fejem és megláttam Jaspert ahogy a Volvónál áll pár könyvvel a kezében. Elöntött a düh, hogy ő játszik velem. Mila és én a mestere vagyunk az elménk elzárásának, hogy ne tudják befolyásolni, és én most gyenge vagyok. Túl gyenge ahhoz, hogy felhúzzam magam köré ezt a védelmet. Meg van a kockázata, hogy akármivel befolyásolhat, és azzal a családom létét sodorhatom veszélybe.

- Baj van. – Bámultam bambán előre mire az utolsó csepp erőmet is felhasználva kitaszítottam az érzelmeimből Jasper befolyását.

- Mi történt. – Néztek rám értetlenül. – Ho. – Mondtam nekik halott nyelven, hogy Jasper ne értse, hogy rá célzok.

Mindannyian követték a tekintetem, majd mikor meglátták kire nézek, rájöttek mire célzok. Jasper még megpróbált befolyásolni, de aztán nem sikerült neki.

- Túl gyenge vagyok. A fájdalom nagyon legyengít. – Néztem rájuk. – Befolyásolhatnak, és azzal akár a létünket sodorhatjuk veszélybe. – Rémült voltam. Még soha nem mondott csütörtököt az elmém védelme, amit a Red Eyeban mentális védekező órán sajátítottunk el.

- Miatta vagy ilyen gyenge. – Milának igaza volt. Tényleg Edward miatt vagyok ilyen gyenge.

- Tudom. – Hajtottam le a fejem.

- Ő a tied lesz. – Hunyta be a szemét Mila.

- De hisz ő Belláé.

- Megszerezzük neked. Bármi áron, de Ő a tiéd lesz. Esküszöm, segítek neked megszerezni őt. – Esküdött meg nekem Mila.

- A családtagom vagy. Te is segítesz nekem, és te is bármit megtennél értem. – Mondta Sophie. – Akárhogy is, de segítünk megpróbálni megszerezni.

- A tied lesz. A hugim vagy. – Mondta Alex. – És ha téged ez ennyire bánt, és ennyire legyengít, megszerzem neked. Nem tudom látni, hogy mennyire szenvedsz. – Rázta a fejét Alex.

- Annyira szeretlek benneteket. – Öleltem át őket.

Igen. Ők a családom, és mi bármit megteszünk egymásért, és mindent megszerzünk a másiknak, mert mi Testvérek vagyunk.